DEAC
Debreceni Egyetem Atlétikai Club

Szakosztályok

 

kekboxtop
kekbox-idezojel

Prof Dr. Bitskey István
DEAC Elnök


A DEAC megújult honlapján örömmel köszöntjük olvasóinkat. Reméljük, hogy itt hasznos információkat és debreceni sikerekről szóló beszámolókat talál majd minden sportbarát...
btn tovabb vilagos

kekboxbott

 

                                                       

 

 

LABDARÚGÁS

 

 FUTSAL

 

 

 

 

 

 

 Élő eredmények 

Klubtörténet

DEAC

A város egyetemét hivatalosan 1912-ben hozták létre Debreceni Magyar Királyi Tudományegyetem néven. A Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem nevezetet 1921. április 11-én vette fel. (Hajduföld 1921. április 30.) Korábban az intézmény diákjainak a Debreceni Akadémiai Atletikai Club nyújtott sportolási lehetőséget, ez tekinthető a Debreceni Egyetemi Atletikai Club elődjének. Az 1906 októberétől működő, a DTE „kötelékéből kiszakadt” (Szabadság 1906. október 17.) DAAC a Református Kollégiumban sportoló ifjúságot fogta össze, de futballtagozata nem volt. 20-án szervezett labdarúgócsapat tagjai voltak, és rendszeres tréningeken vettek részt. (Erről A labdarúgás kezdetei Magyarországon című fejezetben bővebben informálódhat a kedves olvasó.)           

A DEAC neve különös módon évekkel megalakulása előtt felbukkant a sajtóban: „Elsősorban a most nagy csendben működő, önálló életre képtelen Akadémiai Athlétikai Clubnak Egyetemi Athlétikai Clubbá való átalakulását és felvirágzását a legreálisabb gondolkodás mellett egészen bizonyosra vehetjük. Az egyetemen mintegy távcsövön keresztül láthatjuk a közeljövő sportéletének gyönyörű perspektíváját. A D.E.A.C. hatalmas egyletté fogja magát felküzdeni, amely a DTE-vel való nemes vetélkedésben fog igyekezni arra, hogy a sportnak minden ágában a hegemóniát a maga részére megszerezze.” (Sport Hirek 1911. december 11.)           

Egy másik helyi orgánum írta: „A DTE Aranybikában tartandó művészestélyén (március 8.) részt vesznek (…) a Debreceni Egyetemi Athletikai Club versenyzői is.” (Debreczeni Független Újság 1919. február 20.)           

1919. július 22-én a Hajduföld tudtul adta, hogy a Debreceni Egyetemi Kör tagjai a Kollégium falai között szervezkednek. Pontosan a Kommün bukásának napján, 1919. augusztus 1-jén a Debreceni Egyetemi Körből „disszidáló” tornászok és az őket támogató közéleti személyiségek hozták létre a DEAC-ot. A színe eredendően is fehér-fekete volt, mint számos más egyetemi gárdáé. Az alapítók névsora: Bacsó Jenő, Benedek László, Darkó Jenő, Hankiss János, Hüttl Tivadar, Iványi Béla, Kesserű Lajos, Kontsek Kornél, Kováts Béla, Kölcsey Sándor, Lindenberger János, Milleker Rezső, Poppler Géza, R. Kiss István, Sesztina Jenő, Szabó József, Sz. Kun Béla, Tankó Béla, tasnádi Kardos Endre, Thegze Gyula, Vásáry István, Verzár Frigyes. (HBML. X. 301. 137.) Szinte mindnyájan jelentős tudományos vagy politikai karriert futottak be. A teljesség igénye nélkül: Bacsó Jenő a jogtudományok egyetemi tanára; Benedek László az elmekórtan egyetemi tanára, az egyetem rektora; Darkó Jenő a klasszika-filológia és az ókortörténet professzora; Iványi Béla a jogtudományok professzora, az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) helyi vezetője; Hankiss János a francia tanszék és az egyetem legfiatalabb professzora, kiváló nyelvtudós; Hüttl Tivadar a sebészeti klinika vezetője, egyetemi tanár; Rugonfalvi Kiss István az ókortörténet professzora; Milleker Rezső világhírű földrajztudós, a DEAC legendás elnöke; Sesztina Jenő a törvényszék elnöke; Szentpéteri Kun Béla jogtudós, az egyetem rektora; Tankó Béla biokémikus, egyetemi tanár; Verzár Frigyes az Orvostudományi Egyetem rektora lett. A két politikus, Vásáry István és Kölcsey Sándor egymást váltotta a város polgármesteri székében, mégpedig rendkívül nehéz – gazdasági világválsággal, háborúval terhelt – történelmi periódusban. Vásáry 1928 és 1935, Kölcsey 1935 és 1944 között töltötte be a fontos posztot. Dr. Vásáry István 1944 decemberétől az FKGP képviseletében az Ideiglenes Kormány pénzügyminisztériumának élén állt. Lindenberger János apostoli prépost magas egyházi méltóságot viselt. Az 1919. augusztus 13-án, szerdán délután 5 órakor alakították meg futball-és atlétikai szakosztályukat (Hajduföld). Az egylet a zűrzavaros időkben kétségtelenül a katolikus és nemzeti eszmeiséget képviselte a sokak által zsidó-liberálisnak és protestánsnak tartott DTE és DKASE, illetve a lekommunistázott DMTE sportolóival, szimpatizánsaival szemben. (Utóbbiakat 1919 után „leninfiúknak” gúnyolták.)

1924-ben a jobboldali MOVE DSE (Magyar Országos Véderő Egyesület Debreceni Sport Egyesülete) tagjainak egy része csatlakozott a DEAC-hoz. (Hasonló hangzású néven más helységekben is működtek a felsőoktatási intézmények klubjai, Budapesten a BEAC, Kolozsváron a KEAC, Szegeden a SZEAC, Pécsett a PEAC, Gödöllőn a GEAC. Legrégebbi a sorban az Eötvös Loránd által 1898. november 5-én alapított fővárosi gárda. A címerében (armorum insignia) látható E betűjelet, valamint a színkombinációt átvették az alföldiek. A DEAC eredeti jelvényében lényeges heraldikai elem volt a turulmadár.)

Talán furcsállják az olvasók az egyesület és a katolicizmus közötti erős kötődést a protestantizmus legszilárdabb közép-európai erődítményében. Statisztikák igazolják, hogy az egyetemi oktatók és hallgatók jelentős része nem helyi születésű volt. „Az ember úgy hallotta, hogy egy magas állás elnyerésénél, például az egyetemi katedránál nem volt mindegy, hogy valaki református-e vagy katolikus. Az egyetemi katedrát ugyanis nem Debrecenben döntötték el, hanem a minisztériumban, Pesten, és Pest már a katolicizmusé volt, legalábbis így éreztük. Úgy tudtuk, hogy az egyetemi tanárok jó része katolikus volt. Ezeket akkor számon tartották.” (Tóth Pál Péter: Messiások)

A felekezeti számarányok módosulását, a református gyülekezet egyetemi térhódítását jelzi a Boross József által tervezett Egyetemi templom átadása, melyet 1938 és 1939 között építettek a Kollégium alapításának

400. évfordulója tiszteletére. (Győri L. János: „Egész Magyarországnak és Erdélységnek… világosító lámpása”) Természetesen voltak a hallgatók és a sportolók között zsidó származásúak is, meglehet, ezért sikeredett a futballcsapat debütálása botrányosra. „A pénteken (ti. 1919. augusztus 29-én. – S. M.) megtartott DEAC és Vasutas bemutatkozó mérkőzésen a DEAC egyik játékosa, midőn a szokásos háromszoros éljen elhangzott, »Le a zsidókkal!« kiáltással szaladt le a pályáról, és ha a jelenlevő komoly elemek közbe nem lépnek, valószínűleg a mentőknek is dolguk akadt volna.” (Debreczeni Független Újság 1919. augusztus 31.) Zsenáns cselekedetét lehet értelmezni, ha elolvassuk a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban fellelhető, 98/1920. számú jelentést. „A MÁV gépjavító munkások, kiknek fegyveres politikai szerepe óriási lendülettel vitte előre a magyarországi bolsevizmust, és akik Debrecenben megalapozták és magvát képezték a vörös uralomnak, Debrecen lakosságát az ő munkásszázadaik tartották terror alatt, és nekik köszönhető az, hogy a magyarországi bolsevizmus tekintetében Debrecen elfoglalta és kiérdemelte Budapest után az első helyet.” Habár a kormánybiztos főispán nyilvánvalóan eltúlozta az itteni kommunista terror mértékét, annyi kiderül leveléből, hogy a Járműjavító munkásai közül többen részt vettek a Tanácsköztársaságot támogató helybéli erők akcióiban. „Debrecen lakossága október 31-én kora délután értesült a polgári demokratikus forradalom budapesti győzelmének híréről. Másnap megalakult a 19 tagú debreceni Nemzeti Tanács, amelyen belül a szervezett munkásokat öten képviselték, ezek egyike Nagy Lajos, a MÁV Gépjavító Műhely munkása volt.” (A MÁV Debreceni Járműjavító Üzem története 1898-1973. Szerkesztette Mikecz Ferenc) Nagy Lajos asztalosként dolgozott, később ő lett a Vörös Őrség megyei parancsnoka. Az 1917–1918-as adat szerint az üzemnek 1553 munkása volt, ebből nyolcvanat büntetésül elbocsátottak a kommunista diktatúra alatt tanúsított magatartása miatt. Közöttük volt Schváb István, az Egyetértés, majd a DVSC tagja. A vasutasság zöme azonban nem kompromittálódott a forradalmi időszakban. Mi okból tette volna? Állami alkalmazásban állt, fizetését az állam folyósította, bizonytalan kimenetelű politikai kalandokért nem kockáztatta állását és havi fixét.

Fatális eseteket produkált az antiszemitizmus az I. világháború utáni Magyarországon: „(…) rosszabbul járt Kótay József, az ETO játékosa, akit az SZSE–ETO mérkőzésen Boronkay Gábor bíró állított ki. Ez a pechvogel Boronkaynak, a MAC és az Ébredő Magyarok Egyesülete intézőjének ezt mondta: »azt a büdös zsidó édesanyádat, te akarsz engem kiállítani!« Öt hónap pihenőt adott neki a Fegyelmi Bizottság, hogy az illem alapelemeivel megismerkedhessen.” (Keletmagyarországi Sporthirlap 1924. december 1.)

Hogy miért illette a „pechvogel” kifejezéssel a győri labdarúgót az újságíró? Sikerült neki lezsidózni a fajvédő ÉME egyik oszlopát…

Engedjék meg a témához kapcsolódó személyes élményfoszlány felidézését. Az 1970-es évek végén rengeteget utaztam stoppal. Az autóstop éppúgy részét képezte egyetemi ellenkultúránknak, mint a bozontos haj viselése, a szamizdatok olvasása, a teaház látogatása (ahol mindent ittunk, csak teát nem), a Muzsikás Együttes szilaj mezőségi nótáinak, Cseh Tamás intellektuális számainak szertartásszerű hallgatása, a rezsimmel nyíltan nem szimpatizáló oktatók előadásainak, szemináriumainak tüntető favorizálása, az indexen lévő filmek zártkörű megtekintése. Rendszert váltottunk magunkban – magunknak.

Úgy vélekedtem, a nomád egyetemista létforma egzakt velejárója a közlekedés legolcsóbb, kalandokban bővelkedő formája. Merő sznobériából gondoltam ezt, hisz akkortájt a vonat sem volt túlontúl drága, ötvenszázalékos kedvezménnyel pedig semmiképpen sem. Egyszer Törökszentmiklós végében koros úriember vett fel. Azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán megállt. Pipázott, ezüstös szakállt viselt, s bár elég slendriánul vezetett, pedáns rend uralta lencseszín Wartburgját. Ha jól emlékszem, a fiához tartott Monorra. Nem volt túl jó véleménye a futballról, elintézte annyival, hogy „az élet összes területén csődöt mondó férfiak verődnek össze, és lelnek ideiglenes oltalomra valamely egyesületi lobogó alatt”. Aztán a vasútra terelődött a szó. Talán mert firtatni kezdte, miért nem utaznak manapság a fiatalok a sokkal biztonságosabb közlekedési eszközzel, miért vállalják inkább a stoppolás kockázatát. Kiderült, a két világháború között a MÁV-nál szolgált főtisztként, míg 1951-ben ki nem tették onnét. Ma is hallom dohányzástól rekedtes hangját, ahogy kimondja: „nálunk, a cégnél híre sem volt az antiszemitizmusnak.” Összeszűkült szemmel rám pislantott a szemüvege fölött, mintha azt kémlelné, nem tartozom-e Ezékiel törzséhez, majd megkérdezte: „s vajon tudja-e, ifjú barátom, hogy miért?” Megrándítottam a vállam, csak mert sejtettem, valami csattanó van készülőben fölvidámításomra. Mire heherészve ő: „tudniillik a zsidók általában véve sokkal okosabbak annál, hogysem vasutasnak szegődjenek.” (A DVSC történetét taglaló részekben bővebben írok arról, hogy a vasúti klub soraiban zsidó származásúak is futballoztak az 1920-as években.)

1919. szeptember 7-én a DEAC 2:0-ra megverte a DMTK-t, ez volt „az első komoly mérkőzése” – írta a Hajduföld. Felhő jobbszélső rúgta a történelmi első gólt a 20. percben, kilenc perc múlva Koós szerezte a másodikat. „Az egyetemisták KASE, DTE és DNYSC-ből összeszipkázott csapata csak nehezen tudott győzelmet aratni” – gúnyolódott a Debreczeni Független Újság. Másnap aztán a DTE 2:1-re nyert a fáradt diákság ellen. „Győzött a jobbik csapat, de nem abban az arányban, amennyivel jobb volt.” (Debreczeni Független Újság 1919. szeptember 10.)

Szeptember 21-én simán lement a DVSC–DEAC összecsapás, nem volt semmi atrocitás, és a Vasutas 5:0ra diadalmaskodott. Október 26-án 1:1 született a DTE ellen, igaz, az egyetemisták óvatosságból megerősítették keretüket Ökrös Károllyal (DKASE), Balla Bélával (DVSC) és Poroszlay Lászlóval (DTE). Ezért ironizálhatott a tudósító: „a DTE nem a DEAC-cal, hanem kombinált csapattal mérkőzött.” (Debreczeni Független Újság 1919. október 28.)

November 1-jén, szombaton a kolozsvári városi válogatott játszott a DEAC-cal, s könnyedén nyert ellene 3:0-ra. (Debreczeni Független Újság 1919. november 4.)

1919. december 5-én a Hajduföld a DEAC valamennyi igazolt futballistája nevét közölte: Babiczky Béla, Csáky János, Cséha Lajos, Csire Ferenc, Czövek Kálmán, Fekete Béla, Fodor Sándor, Gombos Ferenc, Hajdu Sándor, Kiss István, ifjabb Kovács Elemér, Kupinszky Sándor, Németh Dániel, Neuhauser József, Ökrös Károly, Rareszkay László, Simon Imre, Simon István, Tamássy László, Tömösváry Ferenc, Törő Imre, Tóth Ferenc, Vágó János, Zöld István. 1920. január 22-én kiegészültek pár játékossal: Csáky Gergely, Gál Elek, Hochem János, Koós Elek, Liszt Nándor, Musza Tyarim, Neumayer János.

Február 12-i adat szerint a csapatnak 34 szabályosan regisztrált focistája volt.

1920. május 2-án a DEAC 5:1-re kikapott a DMTK-tól. Október 17-én – 2500 néző előtt – a Diószegi úton 0:0-ra végzett a DTE-vel. Ebben a felállításban érte el a döntetlent: Alföldy Gyula – Csáky János, Nagy Bálint, Simon Imre, Poroszlay László (csapatkapitány), Gombos Ferenc, Fodor Sándor, Ökrös I Károly, Fábry Árpád (a rendőrtiszt jobbszélső 1921 nyarától novemberig a DTE-ben focizott), Held László (ő is rúgta a labdát a DTE-ben), Czövek Kálmán. (A rendkívül gólerős támadó, Ökrös I Károly szerepelt a DVSC-ben, és néha önkényesen Örkényi néven említik az újságok.)

Olykor bekerült a csapatba Bencz József (kapus), Schweitzer Péter, Kiss István, Diószegi Sándor, Tudja László, Piros József, Kalmár János, Lipcsey József, Kiss Albert, Kiss Gábor, Bógen József, Fuszek Emil, Lehóczky Péter, Kőrös László (az Ungvári SC-ből került ide), Ökrös II Sándor, Veress Endre, Melicsku László, Nagy István, Éltető Albert, Wurst László, Kun Béla, Burai János, Torma Lajos, Torma Kálmán, Buzás Pál, Boda Sándor, Faragó Kálmán, Pohrer Dezső, Balogh Tihamér és Zsirkay Árpád.

Kiss Gáborról (a későbbi dr. Kiss Gáborról) a következő megjegyzést találni: „a DEAC és a DKASE régi jobbszélsője”. (Debreczen 1934. április 4.) A fentiek mellett felsorolom azokat, akiknek csupán a vezetékneve ismert: Lányi kapus, Felhő, Mihalovits, Kövessy, Horváth II, Jánossy Z., Tüdős, Csaznó, Kónya (nagyváradi válogatott volt), Szekeres, Szlavik és Erdélyi.

Visszatérve a DTE elleni remihez (0:0), Káldy Zsigmond dirigálta, aki nemcsak a DMTK-nak és a Bocskainak volt egyik alapítója, hanem közismert játékvezetőként is tevékenykedett.

A DEAC bajnoki eredményei az 1920-as – városi jellegű – bajnokságban: DVSC 0:4, DTE 0:1, DMTK 1:5, DKASE 1:4, DNYSC 2:0.

Az egyetemi sport mindig is különféle nehézségekkel küzdött, közülük a legsúlyosabb az anyagiak állandó hiányából fakadt. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a futballcsapat állománya évről évre változott, változik ma is, hiszen aki befejezte az egyetemet, jobbára elment Debrecenből. Az újak beépítése időigényes, ráadásul csak öt évig lehet rájuk számítani, ennyi

– normális esetben – a stúdiumok elvégzéséhez szükséges idő. És még valamiről, míg el nem felejtem: a diákság számára rendkívül fontos a sport, kivált a labdarúgás, ám tapasztalatból tudom, olykor szükségszerűen akadnak fajsúlyosabb teendői. Ha figyelmen kívül hagyja őket, az optimális öt esztendő kitolódhat hatra, sőt hétre is… 1920. augusztus 6-án óriási meglepetés született az ügetőtéri DKASEpályán, a DEAC új összeállításban (Kupinszky – Schweitzer, Nagy, Simon, Poroszlay, Gombos, Fodor, Gál, Fábry, Tóth, Ujfalvy) 2:1-re megverte a hat tartalékkal kiálló, mégis esélyesebbnek vélt DVSC-t. (Színház és Sport) Közülük Ujfalvy 1924 tavaszán már a kolozsvári CFR-t, majd Victoriát szolgálta, oldalán Megyeri Kálmánnal, a DVSC volt gólkirályával.

A Keletmagyarországi Sporthirlap 1921. május 22-én két hírt is lehozott a klubbal kapcsolatban. „A debreczeni Tisza tudományegyetem az elmúlt héten avatta doktorrá Csire Ferencet, a DEAC veterán játékosát. (…) Több hetes szünet után izgalmas bajnoki terminus következik. Az élen haladó egyesületek találkozását hozza meg a jövő vasárnap. Ezek közül különösen fontos a DKASE–DEAC találkozása. Mindkét csapat csendben dolgozik és erősen készül a találkozásra, mert jól tudja mind a kettő, hogy veresége esetén helycsere áll be a helyezésbe. Mi eldöntetlen eredményt várunk, bár a DKASE erősebb győzelmi sánszokkal startol. (Tavalyi eredmény 3:1 a DEAC javára.)”

Nagy port vert fel a derbin Emmerling Rezső szerepeltetése. Június 1-jén a DKASE megóvta az 1:1-re végződő mérkőzést, a nevezett fiatalember jogosulatlan szerepeltetése miatt. A kék-fehérek tudomására jutott, hogy sohasem volt egyetemi hallgató, sem kandidáns, ráadásul május 8-án pályára lépett az UTE-FTC ifjúsági bajnokin, amit különben a zöld-fehérek is megóvtak. A fővárosban elutasították a Fradi keresetét, mégpedig azzal az indoklással, hogy Emmerling az ominózus időpontban szabályszerűen az Újpest labdarúgója volt. Kiderült, hogy a fiú hamis igazolással játszott a DEAC-ban, és valóban nem volt egyetemista, ezért a találkozó eredményét megsemmisítette a bizottság, a két pontot a KASE kapta, halmazati büntetésként a DEAC egész évi pontmennyiségéből levontak kettőt. „A DEAC tagjai a határozat kihirdetése után tüntetőleg kivonultak a teremből.” (Keletmagyarországi Sporthirlap 1921. június 27.) Később a gondot okozó ifjú a magyarosított Emődi néven a Szegedi Bástyában vált roppant szigorú hátvéddé. 1929-ben egyszer szerephez jutott a nagyválogatottban. Külföldön is megfordult, a Hakoah Olomouc és Makkabi Brno profi futballistája volt.

Óvásról írtam? Aranyos kisszínesre bukkantam a Keletmagyarországi Sporthirlap 1922. május 8-ai számában. „A Siketnémák – Előre ligamérkőzést Szeiff bíró vezette. A Siketnémák győztek 3:0-ra. A mérkőzés befejeztével az Előre intézője bejelenti, hogy a mérkőzést megóvja, mert a Siketnémák csapatában három igazolatlan játékos szerepelt.

– Hogyan? – kérdi a bíró. – Három csatár játszott ott – felel az intéző –, akik egész szépen elbeszélgettek…” Zsánerritkaság lehetett Zsáry Árpád, megannyi véres párbaj hőse. A nagy háború előtt a Pozsonyi TE, majd a Nagyváradi AC testületéhez tartozott, a nagyváradi rendőrségen szolgált tiszti rangban. A trianoni dik- tátumot követő zűrzavar kellős közepén Debrecenbe helyeztette magát, beiratkozott az egyetemre, és azon melegében játékra jelentkezett a klub vezetőségénél. Rövid időre a játékos-edzői posztot is a robusztus csatárral töltötték be. 1921 nyarán szerelést újítottak, a „dressz színe fekete-fehér lesz, keresztcsíkkal, a bal oldalán DEAC fölírással.” (Keletmagyarországi Sporthirlap 1921. június 20.) Júliusban hetvenegy igazolt labdarúgó tartozott a kerethez. 1921 novemberében a tisztújító gyűlés Marusinszky Antal előadót és Kupinszky Sándort, a csapat kapusát bízta meg a labdarúgó-szakosztály „megalakításával”. (Keletmagyarországi Sporthirlap 1921. november 7.) A megalakítás fogalmat nem a mai értelemben használták a sajtóban, sokkal inkább megújítást vagy újjászervezést értettek alatta nyolc-kilenc évtizede. A DEAC 1921–1922-es debütáló szereplését azonnali siker koronázta, a DVSC mögött a bajnokság második helyén végzett. Huszonhárom pontot zsákmányolt, és lekörözte az esélyesebbnek ítélt DTE gárdáját a Kelet- magyarországi Kerületi labdarúgó-bajnokságban, mely abban az évben rajtolt. A kék-sárgákat november 6-án 3:0-ra megverte az Ügető téren, 2000 szurkoló előtt. Ez az ezüstérem volt a DEAC legjobb amatőrbajnoki eredménye 1945 előtt. Egy esztendő múlva bronzmedált harcolt ki a társulat. Továbbra is előfordultak pályáján antiszemita tüntetések. Arra is akadt precedens, hogy az egyetemi hallgatók agyba-főbe verték a „zsidó-bolseviknak” bélyegzett egyesületek szurkolóit, labdarúgóit. Ez történt az 1922 márciusában megvívott DEAC–DTE találkozón. A lefújást követően a kék-sárgák négy futballistáját, Rott (Róth) Kálmánt, Szabó József kapust, Urbanovits Lajost és Barta Pált érte fizikai inzultus. A Keletmagyarországi Sporthirlap ekként tálalta a skandalumot: „Amikor Rott a mérkőzés után lejött a pályáról, az állóhely közönsége (egyetemi hallgatók) utána vetette magát, egyikőjük az öltöző korlátjánál elérte és belérúgott. Rott erre hátraszólt az illetőnek: »piszok csirkefogó«, és eltűnt az öltözőben. A lármázó tömeg a még a pályán lévő Szabó Józsefet, Urbanovitsot és Bartát fogta erre körül és ütlegelni kezdte. A verekedés centrumában Albisy József volt – még dresszben a mérkőzés után –, aki Szabó Józsefet arcul ütötte és állítólag megrúgta. Az ütések elől Barta és Urbanovits DTE-játékosok sem tudtak kitérni, előbbit szemén, utóbbit orrán ütötték meg. Itt megjegyezni kívánjuk, hogy a két párt között éles ellentétek voltak a mérkőzés alatt felekezeti szempontból, ami különféle, nem sporttérre való kifejezésekben nyilvánult meg. A verekedés pár percig tartott, a higgadtabb elemek szétválasztották a verekedőket.” A botrány kirobbant, függetlenül attól, hogy a hazai tizenegy 2:0-ra megnyerte a párharcot. Közbevetem, hogy Rott Kálmán (családnevét a jobboldali sajtó Róth formára „zsidósította”) vérbeli keményfiúnak számított, számos atrocitás aktív résztvevője volt. 1924. november 16-án megint a DTE és a DEAC gyürkőzött egymással. „(…) amelyet egy Mészáros nevű budapesti, fiatal bíró vezetett. Az ismeretlen nevű bírónak fogalma sem volt a bíráskodásról, és hibás ítélkezéseivel állandóan izgalomban tartotta a két csapat játékosait.” Rott Kálmánt olyannyira sikeresen tartotta izgalomban, hogy a lefújás után felképelte a játékvezetőt. A fegyelmi bizottság „Mészáros bíró inzultálása miatt a legszigorúbb büntetéssel, a játéktól örökre való eltiltással sújtotta.” (Egyetértés 1924. december 5.) Az esetben az a meglepő, hogy amikor az újság tudósított a 3:3-ra végződő, pótlólag lejátszott meccsről, csupán ennyit írt: az első félidő utolsó percében Csáky „indokolatlan” büntetőből belőtte a harmadik gólt (1:3). „A 11-es után a bíró Rottot egy megjegyzéséért kiállítja.” (1924. november 18.) Meg sem említette a hármas sípszót követő pofozkodást. Egy esztendővel korábban, 1923. május 3-án a Debreczeni Független Újság arról számolt be, hogy a DVSC vezetői perre mennek a DEAC-cal, mert szerintük 1:0-s sikerét a brutalitás szülte. „A mindenáron való győzni akarás annyira elragadtatta a DEAC nehézveretű játékosait, hogy a szó szoros értelmében elseperték maguk elől a DVSC gyenge fizikumú legénységét, általában minden játékos megkapta a magáét” – áll a tudósításban. A mérkőzést április 29-én, vasárnap vívták a Diószegi úton, és az Egyetértés május 1-jei számában imigyen tekintett vissza rá: „A DEAC teljes nyers erejével feküdt a játékba. Veszélyes volt a játéka, olyannyira, hogy Németh (DVSC) vállperectörést szenvedett. A DEAC a durva játékának köszönhette a győzelmet.” Június 20-án Futballtrófea az 1920-as évekből 72tátumot követő zűrzavar kellős közepén Debrecenbe helyeztette magát, beiratkozott az egyetemre, és azon melegében játékra jelentkezett a klub vezetőségénél. Rövid időre a játékos-edzői posztot is a robusztus csatárral töltötték be. 1921 nyarán szerelést újítottak, a „dressz színe fekete-fehér lesz, keresztcsíkkal, a bal oldalán DEAC fölírással.” (Keletmagyarországi Sporthirlap 1921. június 20.) Júliusban hetvenegy igazolt labdarúgó tartozott a kerethez. 1921 novemberében a tisztújító gyűlés Marusinszky Antal előadót és Kupinszky Sándort, a csapat kapusát bízta meg a labdarúgó-szakosztály „megalakításával”. (Keletmagyarországi Sporthirlap 1921. november 7.) A megalakítás fogalmat nem a mai értelemben használták a sajtóban, sokkal inkább megújítást vagy újjászervezést értettek alatta nyolc-kilenc évtizede. A DEAC 1921–1922-es debütáló szereplését azonnali siker koronázta, a DVSC mögött a bajnokság második helyén végzett. Huszonhárom pontot zsákmányolt, és lekörözte az esélyesebbnek ítélt DTE gárdáját a Kelet- magyarországi Kerületi labdarúgó-bajnokságban, mely abban az évben rajtolt. A kék-sárgákat november 6-án 3:0-ra megverte az Ügető téren, 2000 szurkoló előtt. Ez az ezüstérem volt a DEAC legjobb amatőrbajnoki eredménye 1945 előtt. Egy esztendő múlva bronzmedált harcolt ki a társulat. Továbbra is előfordultak pályáján antiszemita tüntetések. Arra is akadt precedens, hogy az egyetemi hallgatók agyba-főbe verték a „zsidó-bolseviknak” bélyegzett egyesületek szurkolóit, labdarúgóit. Ez történt az 1922 márciusában megvívott DEAC–DTE találkozón. A lefújást követően a kék-sárgák négy futballistáját, Rott (Róth) Kálmánt, Szabó József kapust, Urbanovits Lajost és Barta Pált érte fizikai inzultus. A Keletmagyarországi Sporthirlap ekként tálalta a skandalumot: „Amikor Rott a mérkőzés után lejött a pályáról, az állóhely közönsége (egyetemi hallgatók) utána vetette magát, egyikőjük az öltöző korlátjánál elérte és belérúgott. Rott erre hátraszólt az illetőnek: »piszok csirkefogó«, és eltűnt az öltözőben. A lármázó tömeg a még a pályán lévő Szabó Józsefet, Urbanovitsot és Bartát fogta erre körül és ütlegelni kezdte. A verekedés centrumában Albisy József volt – még dresszben a mérkőzés után –, aki Szabó Józsefet arcul ütötte és állítólag megrúgta. Az ütések elől Barta és Urbanovits DTE-játékosok sem tudtak kitérni, előbbit szemén, utóbbit orrán ütötték meg. Itt megjegyezni kívánjuk, hogy a két párt között éles ellentétek voltak a mérkőzés alatt felekezeti szempontból, ami különféle, nem sporttérre való kifejezésekben nyilvánult meg. A verekedés pár percig tartott, a higgadtabb elemek szétválasztották a verekedőket.” A botrány kirobbant, függetlenül attól, hogy a hazai tizenegy 2:0-ra megnyerte a párharcot. Közbevetem, hogy Rott Kálmán (családnevét a jobboldali sajtó Róth formára „zsidósította”) vérbeli keményfiúnak számított, számos atrocitás aktív résztvevője volt. 1924. november 16-án megint a DTE és a DEAC gyürkőzött egymással. „(…) amelyet egy Mészáros nevű budapesti, fiatal bíró vezetett. Az ismeretlen nevű bírónak fogalma sem volt a bíráskodásról, és hibás ítélkezéseivel állandóan izgalomban tartotta a két csapat játékosait.” Rott Kálmánt olyannyira sikeresen tartotta izgalomban, hogy a lefújás után felképelte a játékvezetőt. A fegyelmi bizottság „Mészáros bíró inzultálása miatt a legszigorúbb büntetéssel, a játéktól örökre való eltiltással sújtotta.” (Egyetértés 1924. december 5.) Az esetben az a meglepő, hogy amikor az újság tudósított a 3:3-ra végződő, pótlólag lejátszott meccsről, csupán ennyit írt: az első félidő utolsó percében Csáky „indokolatlan” büntetőből belőtte a harmadik gólt (1:3). „A 11-es után a bíró Rottot egy megjegyzéséért kiállítja.” (1924. november 18.) Meg sem említette a hármas sípszót követő pofozkodást. Egy esztendővel korábban, 1923. május 3-án a Debreczeni Független Újság arról számolt be, hogy a DVSC vezetői perre mennek a DEAC-cal, mert szerintük 1:0-s sikerét a brutalitás szülte. „A mindenáron való győzni akarás annyira elragadtatta a DEAC nehézveretű játékosait, hogy a szó szoros értelmében elseperték maguk elől a DVSC gyenge fizikumú legénységét, általában minden játékos megkapta a magáét” – áll a tudósításban. A mérkőzést április 29-én, vasárnap vívták a Diószegi úton, és az Egyetértés május 1-jei számában imigyen tekintett vissza rá: „A DEAC teljes nyers erejével feküdt a játékba. Veszélyes volt a játéka, olyannyira, hogy Németh (DVSC) vállperectörést szenvedett. A DEAC a durva játékának köszönhette a győzelmet.”

Június 20-án a fegyelmi bizottság Nagy Bálintot hat, Poroszlay Lászlót négy hónapra eltiltotta. (Utóbbit később felmentették, előbbi – egészségi állapotára hivatkozva – visszavonult.) Az incidens nem szüntette meg, csak átmenetileg árnyékolta be a két egyesület jónak mondható viszonyát.

Nagyobb vihart kavart az 1932-ben lejátszott DEAC–DKASE mérkőzés, amelyet egyetemi zavargások, zsidóellenes pogromok követtek. Retorzióként a rendőrség két napra bezáratta az intézményt. 1934. január 6-án a rektornak kellett hatalmi szóval feloszlatni a diákok úgynevezett „30-as bizottságát”, amely a numerus clausus törvény szigorúbb érvényre juttatásáért harcolt (Krónikás képek). A kortárs művészi társadalmat és kultúrpolitikát is szekértáborokra osztó népies-urbánus oppozíció következménye, annak drasztikusabb és radikálisabb leképezése volt az egyetemi ifjúság lázongása az „idegen fajiságot és szellemiséget terjesztő zsidó kisebbség” ellen.

Ennyit a skandalumokról, most pedig lapozzunk vissza a klub történelemkönyvében.

1922 nyarán 3:0-ra győzött a DEAC Nyíregyházán. Az teszi érdekessé a hírt, hogy az NYTVE ellen „a füves pályán kissé nehézkesen mozogott”. (Keletmagyarországi Sporthirlap 1922. július 10.)

Október 15-én 5:1-re lesöpörte a DMTK-t a Diószegi úton, 500 néző előtt. „Az egyetemisták jó formában lévő együttese hatalmas győzelmet aratott az idei bajnoki lista élén álló DMTK fölött. (…) A 4. percben Csáky 60 méteres váratlan labdája gólba esik.” (Keletmagyarországi Sporthirlap 1922. október 16.) A találatokat Csáky (2), Kalmár (2) és Ökrös I szerezte.

1923. április elsején (húsvétvasárnap) a nagyhírű MAC-ot fogadták, ítéletidőben. „(…) az agilis egyetemi csapatra ráillik a mondás: akit az istenek nem szeretnek…” (Keletmagyarországi Sporthirlap 1923. április 3.) Az óriási szélben alig volt nézője a meccsnek, ráadásul a fővárosiak megerőltetés nélkül győztek 3:0-ra.

Április 29-én – 4000 szurkoló előtt – 1:0-ra nyert a gárda a DVSC ellen a Diószegi úton. „A DEAC a bajnokság favoritja!” – kürtölte világgá a tényt a sporthírlap másnapi oldalcíme. (Erről a botrányos és óvással végződő találkozóról fentebb szóltam.) A derbit Nagy Bálint döntötte el a 80. percben, kihasználva Farkas Iván kapitális hibáját, aki kiejtette öléből a labdát. „Percenkint hevertek a vékonydongájú vasutas gyerekek a salakon” – írta a tudósító, kiemelve, hogy a pályaválasztók nagyon durván játszottak, egy DVSC-s játékos például válltöréssel kórházba került. Ugyanakkor kalapot emelt Albisy József centerhalf teljesítménye előtt, „koloszszális volt” – lelkendezett. A modern médián edződő szemnek igencsak szokatlan, hogy a korabeli sajtó képes volt négy variációban – Albisi, Albissi, Albisy, Albissy – tálalni az orvostanhallgató centerhalf családnevét.

Az még furcsább, hogy a keresztneveket – akár egy cikkben is – következetesen keverte! A futballista 1923 decemberében végleg a kolozsvári egyetemi csapathoz került, ahol korábban is focizott. A Keletmagyarországi Sporthirlap 1922. április 18-ai cikkében első erdélyi periódusának titkait firtatta, ugyanis professzionalizmussal vádolták. A lap előbányászta az általa elmesélt anekdotát: „Mikor még (…) a KEAC-ban játszottam, lerándultunk Besztercére. A Bethlen SC-vel játszottunk. Az első félidőben – mint center – öt gólt rúgtam, mire a dühös szászok nekem estek, és több esernyőt eltörtek a fejemen és a hátamon. Később azután kibékülve megpezsgőztettek. Ez volt az első és utolsó „profi” túrám.”

1924. március 15-én a Debreczen a DEAC súlyos anyagi válsága miatt megkongatta a vészharangot. Öszszefogást sürgetett megmentése érdekében, mert hiába kért a klub többször is segítséget az OTT-től, a megígért 35 millió korona nem érkezett meg a bankszámlájára.

Május 25-én, vasárnap „ünnepélyes külsőségek mellett folyt le a két testvéregyesület találkozása.” (Debreczen 1924. május 26.) A DEAC a Kolozsvárról Szegedre telepített KEAC-ot fogadta. A Kitartás Egyetemi Athlétikai Club néven futó együttes a Szögi – Bognár, Debreczeni, Pazár, Savanya, Lázár, Vattay, Peregi, Sánta, Aszalós, Nagy tizeneggyel lépett pályára, és nyert 3:2-re az itteniek ellen. „Alig lézengett pár ember a nézőtéren, s ezeknek is 95 százaléka egyetemi hallgató volt” – konstatálta szomorkásan a Debreczen május 27-én.

Október 1-jén az újság rendhagyó epizódon merengett: „a DKASE–DEAC 2:0 (0:0) mérkőzésen végig 0:0 volt, s ekkor besötétedett, s mindkét egyesület felszólította a bírót, hogy fejezze be a mérkőzést. A bíró arra való hivatkozással, hogy nagyon erős holdvilág van, továbbvezette a mérkőzést. A kapu előtti kavarodásból, ahol a sötétben senki se látta már, hogy rúgták, vagy kézzel dobták be a gólokat. (Tudniillik így született a két találat – S. M.) A mérkőzést a DEAC megóvja.”

A húszas évek első felében a Kelet-magyarországi Kerület bajnokságában játszottak az egyetemisták, és mint írtam, 1922-ben ezüstöt, 1923-ban bronzot szereztek. Legtöbbször az Alföldy – Csáky, Albisy, Poroszlay, Ökrös, Kiss, Pohrer, Nagy, Kálmán, Schweitzer, Held összetételben léptek pályára. Kvalitásukat jellemzi, hogy 1924-ben csak 3:2-re kaptak ki a DVSC-től, a liga akkortájt legerősebb formációjától.

1921 szeptemberében futballpályájuk talaját füvesíteni kezdték, 400 000 korona segélyt kaptak a munkálatokhoz a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumtól. Kutatásaim arról győztek meg, hogy ez volt az első szisztematikusan füvesített labdatér Debrecenben. (A DKASE 1919-ben átadott Ügető téri pályáját is gyepszőnyeg borította, ám gyanítom, nem mesterségesen telepített.) 1926-ban hozzáfogtak – Mattyók Aladár okleveles mérnök tervei alapján – a stadion felépítéséhez, és előbb adták át, mint az egyetem központi épületét. (A háromemeletes neoklasszicista építményt 1932-ben vehették át az intézet oktatói és a hallgatói.)

1926. áprilisban arról számolt a Keletmagyarországi Sporthirlap, hogy „a pálya vízvezetékkel van körülvéve, tíz csappal, hogy állandóan locsolni lehessen” a fűkockákat.

„A 25 méteres, emeletes betontribün a modern sport minden követelményét magában foglalja. A földszinten szolgalakás, iroda, athletikai és footballöltözők fürdőszobával és társalgóval vannak elhelyezve. A fürdőszobákban hideg és meleg vizes zuhany, az öltözőkben kényelmes szekrények és padok állanak a sportolók rendelkezésére.” (Debreceni Hétfői Újság 1927. december 27.)

1928. június 3-án avatták fel a romantikus környezetben fekvő létesítményt, bizonnyal a legszebbet a húszas évek Magyarországán. Dr. Milleker Rezső tizenhárom évig tartó elnöksége alatt rendkívül sokat fejlődött az egyesületi infrastruktúra. Mindnyájunk szerencséjére a konstrukció nem jutott a Nagyerdei stadion vagy a Kinizsi-pálya sorsára, ebek harmincadjára. Muzeális értékű fedettjét restaurálták, és manapság a DEAC megyei egyes, valamint a DVSC-DEAC NB II-es csapatai használják. (Boldogság látni, hogy a műfüves, kivilágított részén mennyi önfeledt ifjú kergeti fürgén a labdát, akár éjszakai órán is. A spontán szerveződő közösségekben talán létezik erő, mely feltámaszthatja poraiból a magyar futballt.) 1925. április 26-án a DEAC 4:0-ra legyőzte a DTE-t. Figyeljük a Debreczeni Független Újság kritikáját: „A mérkőzés nívótlan, rendszertelen és csapkodás volt. A DTE laza csapata egy egészséges támadást sem tudott vezetni. A DEAC is gyenge játékot adott.” Miközben simán nyert! Hanem augusztus 2-án újabb szégyen érte a fehér-fekete egyletet. Történt pedig, hogy a súlyos agyvérzéssel kórházban fekvő Rottmann Miklós megsegítésére jótékony tornát szervezett a DKASE, ám az egyetemisták egy vélt sérelem miatt levonultak, és senki sem tudta őket rávenni, hogy folytassák a KASE elleni meccsüket. A fegyelmi ügyeket tárgyaló bizottság egy teljes hónapra (1925. augusztus 16-tól szeptember 16-ig) eltiltotta az egész társaságot. (Keletmagyarországi Sporthirlap 1925. augusztus 24.) 1926-ban, majd 1927-ben Kelet-Magyarország válogatottjában négyen (Boda József, Cseszkó Gyula, Jacsó János és László Márton kapus) kaptak helyet a klubból. Mellettük a húszas évtized végének DAEC-os labdarúgói voltak: Lódy László, Németh Béla és Sámson László (kapusok), Lénárt Eduárd, Kohajda Sándor, Ökrös Sándor, Fekete Pál, Torockay Dezső, Borsy Lajos, Deák Jenő, Cseszkó József, Dolhay Imre, Brokess János, Jánossy Márton, Makády Béla, Mile Pál, Mészáros Tibor, Cs. Szabó Lajos, Pünkösti Mihály, Márton János, Nánássy Barna, Scheitzner Károly, dr. Payer Dezső, Császár László, Görgey József, Fligenschnee Lajos, Szilassy Géza, dr. Rencz Antal, Karsay Gusztáv, Potor András, Vanyóczky Ferenc, Bernáld György, Heider Lajos, Kálnay István hadnagy, Haraszti Ferenc, Hönsch Elemér, Varga Gyula, Szervicky István, valamint a tragikus hirtelenséggel 1927 nyarán elhalálozott Pataki Vince. (Gyanús körülmények között fulladt a Tiszába, a rendőrség gyilkosságra gyanakodott.) Társaik – Horváth és Molnár kapus, Fröhner, Schipper, Zsiray, dr. Siegler, Benyovszky, Heiser, Görög és Gottenhuber – keresztnevét nem sikerült kideríteni. 1927. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján a DEAC Kisvárdára utazott, hogy az őszről elmaradt második félidőt megvívja a KSE-vel. Önmagában ez is megérne egy glosszát, ám ennél jóval több történt. Az egyetemisták a László – Boda, Vanyóczky, Cseszkó II, Kohajda, Cseszkó I „hatossal” érkeztek, miután több labdarúgót képtelenek voltak összeszedni. Havas Sándor játékvezető a 45 percet megtoldotta 13 perccel, mert a DEAC húzta az időt, rendszeresen jó messzire rugdosta a labdát. A KSE büntetőt kapott, László Márton helyett azonban a kapufa mentett. A 30. percben Cseszkó I a kitámadó védők között kiugrott, és megszerezte a vezetést. (Tulajdonképpen a második debreceni gól volt, az elsőt még ősszel érte el a csapat.) A kisvárdai Erdélyi Józsefet Havas kiállította. A szívós hazai folyvást azzal molesztálta, hogy ő is vizsgázott bíró, és sokkal jobban ért a szabályokhoz a sporttársnál. A vendéglátók ugyan feljöttek egy gólra, de egyenlíteni nem tudtak, a szextett összesítésben 2:1-re győzött! „A mérkőzés után a tömeg meglehetősen agresszíven viselkedett, és Cseszkóra az egyik néző, aki állítólag Galambos, a KSE futója volt, bicskát rántott.” (Keletmagyarországi Sporthirlap 1927. március 28.) A cikkben említett Cseszkó Gyula, a DEAC centerhalfja később orvos lett. Romániai túrán vett részt a gárda 1927 nyarán, melynek kuriózuma volt, hogy csak tizenegy embert tudott összetrombitálni. Július 16-án, szombaton a Lódy – Kohajda, Hernády, Makády, Fejér, Cseszkó I, Máthé, Boda, Deák, Bornyi, Cseszkó II alkotta formáció 9:2-re megverte a Szatmári SE-t. Másnap az erősebbnek vélt Szatmári Törekvést is legyőzték a kirándulók (4:3). A második félidőben 3:1-re elhúzott a Törekvés, innét sikerült az anyaországiaknak fordítaniuk. (Keletmagyarországi Sporthirlap 1927. július 18.) 1930. november 18-án a Debreczen beszámolt a DEAC–DVSC 2:1-es derbiről. „Hét közben 120 perces küzdelem után nyerte a DEAC a Magyar Kupa-mérkőzést. Mindkét csapat nagyot fejlődött az utóbbi időben, és találkozásuk élvezetes küzdelmet ígért. A DVSC fejlődik, meglátszik rajta Szolárszky Béla amatőrtréner nevelő hatása.” Érdekes kezdeményezésnek szorítottak helyet a stadion vasárnapi programjában 1931. június 21-én. A Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) kétfelé osztott, Kinizsi és Botond névre keresztelt gyülekezete baseball-bemutatót tartott a szép számú közönségnek. „A két csapat amerikai felírásos dresszben, sapkában vonult ki.” (Debreczen 1931. június 23.) A sporttörténeti ínyencség a Kinizsi 21:11-es sikerével ért véget.

1925. április 26-án a DEAC 4:0-ra legyőzte a DTE-t. Figyeljük a Debreczeni Független Újság kritikáját: „A mérkőzés nívótlan, rendszertelen és csapkodás volt. A DTE laza csapata egy egészséges támadást sem tudott vezetni. A DEAC is gyenge játékot adott.” Miközben simán nyert! Hanem augusztus 2-án újabb szégyen érte a fehér-fekete egyletet. Történt pedig, hogy a súlyos agyvérzéssel kórházban fekvő Rottmann Miklós megsegítésére jótékony tornát szervezett a DKASE, ám az egyetemisták egy vélt sérelem miatt levonultak, és senki sem tudta őket rávenni, hogy folytassák a KASE elleni meccsüket. A fegyelmi ügyeket tárgyaló bizottság egy teljes hónapra (1925. augusztus 16-tól szeptember 16-ig) eltiltotta az egész társaságot. (Keletmagyarországi Sporthirlap 1925. augusztus 24.) 1926-ban, majd 1927-ben Kelet-Magyarország válogatottjában négyen (Boda József, Cseszkó Gyula, Jacsó János és László Márton kapus) kaptak helyet a klubból. Mellettük a húszas évtized végének DAEC-os labdarúgói voltak: Lódy László, Németh Béla és Sámson László (kapusok), Lénárt Eduárd, Kohajda Sándor, Ökrös Sándor, Fekete Pál, Torockay Dezső, Borsy Lajos, Deák Jenő, Cseszkó József, Dolhay Imre, Brokess János, Jánossy Márton, Makády Béla, Mile Pál, Mészáros Tibor, Cs. Szabó Lajos, Pünkösti Mihály, Márton János, Nánássy Barna, Scheitzner Károly, dr. Payer Dezső, Császár László, Görgey József, Fligenschnee Lajos, Szilassy Géza, dr. Rencz Antal, Karsay Gusztáv, Potor András, Vanyóczky Ferenc, Bernáld György, Heider Lajos, Kálnay István hadnagy, Haraszti Ferenc, Hönsch Elemér, Varga Gyula, Szervicky István, valamint a tragikus hirtelenséggel 1927 nyarán elhalálozott Pataki Vince. (Gyanús körülmények között fulladt a Tiszába, a rendőrség gyilkosságra gyanakodott.) Társaik – Horváth és Molnár kapus, Fröhner, Schipper, Zsiray, dr. Siegler, Benyovszky, Heiser, Görög és Gottenhuber – keresztnevét nem sikerült kideríteni. 1927. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján a DEAC Kisvárdára utazott, hogy az őszről elmaradt második félidőt megvívja a KSE-vel. Önmagában ez is megérne egy glosszát, ám ennél jóval több történt. Az egyetemisták a László – Boda, Vanyóczky, Cseszkó II, Kohajda, Cseszkó I „hatossal” érkeztek, miután több labdarúgót képtelenek voltak összeszedni. Havas Sándor játékvezető a 45 percet megtoldotta 13 perccel, mert a DEAC húzta az időt, rendszeresen jó messzire rugdosta a labdát. A KSE büntetőt kapott, László Márton helyett azonban a kapufa mentett. A 30. percben Cseszkó I a kitámadó védők között kiugrott, és megszerezte a vezetést. (Tulajdonképpen a második debreceni gól volt, az elsőt még ősszel érte el a csapat.) A kisvárdai Erdélyi Józsefet Havas kiállította. A szívós hazai folyvást azzal molesztálta, hogy ő is vizsgázott bíró, és sokkal jobban ért a szabályokhoz a sporttársnál. A vendéglátók ugyan feljöttek egy gólra, de egyenlíteni nem tudtak, a szextett összesítésben 2:1-re győzött! „A mérkőzés után a tömeg meglehetősen agresszíven viselkedett, és Cseszkóra az egyik néző, aki állítólag Galambos, a KSE futója volt, bicskát rántott.” (Keletmagyarországi Sporthirlap 1927. március 28.) A cikkben említett Cseszkó Gyula, a DEAC centerhalfja később orvos lett. Romániai túrán vett részt a gárda 1927 nyarán, melynek kuriózuma volt, hogy csak tizenegy embert tudott összetrombitálni. Július 16-án, szombaton a Lódy – Kohajda, Hernády, Makády, Fejér, Cseszkó I, Máthé, Boda, Deák, Bornyi, Cseszkó II alkotta formáció 9:2-re megverte a Szatmári SE-t. Másnap az erősebbnek vélt Szatmári Törekvést is legyőzték a kirándulók (4:3). A második félidőben 3:1-re elhúzott a Törekvés, innét sikerült az anyaországiaknak fordítaniuk. (Keletmagyarországi Sporthirlap 1927. július 18.) 1930. november 18-án a Debreczen beszámolt a DEAC–DVSC 2:1-es derbiről. „Hét közben 120 perces küzdelem után nyerte a DEAC a Magyar Kupa-mérkőzést. Mindkét csapat nagyot fejlődött az utóbbi időben, és találkozásuk élvezetes küzdelmet ígért. A DVSC fejlődik, meglátszik rajta Szolárszky Béla amatőrtréner nevelő hatása.” Érdekes kezdeményezésnek szorítottak helyet a stadion vasárnapi programjában 1931. június 21-én. A Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) kétfelé osztott, Kinizsi és Botond névre keresztelt gyülekezete baseball-bemutatót tartott a szép számú közönségnek. „A két csapat amerikai felírásos dresszben, sapkában vonult ki.” (Debreczen 1931. június 23.) A sporttörténeti ínyencség a Kinizsi 21:11-es sikerével ért véget.

Az 1931–1932-es Keleti Kerület debreceni alosztályának küzdelmeit a harmadik helyen búcsúztatta a DEAC, a második bronzérme volt ebben a ligában. 1932-ben megnyerte a Debrecen város Ezüstlabda díját, majd 1934-ben harmadik lett az Országos Főiskolai Labdarúgó-bajnokságban.

1933. május 14-én az egy hellyel előtte haladó NYTVE 2:0-ra legyőzte Nyíregyházán. Ez volt a DEAC felállítása: Thomasz – Dávid, Vajda II, Simon, Vecsey II, Vajda I, Köstner (Kőrösi), Gál, Makády, Bodnár, Végváry. (Keletmagyarországi Sporthirlap 1933. május 15.)

Az egyetemi csapat tagjai a harmincas évtized első felében: Sámson László, Balassy, Fésüs, Thomasz Henrik, Lódy László és Svendor-Szalontai kapusok. Moldován Jenő, Szutor Károly, Jacsó János, Nánássy Andor, Nánássy Barna, Nánássy István, Pünkösti Mihály, Köstner (Kőrösi) Vilmos, Vecsey Tibor, Hevessy István, Maglódy Béla, Dávid Lajos, Potor András, Szerviczky István, Rihász László, vitéz dr. Makády Béla, vitéz Szalóky, Vajda I, Vajda II, Varga, Kiss, Papp, Ivancsics, Horthy, Báthy, Gáspár, Czirják, Pullmann, Végváry, Gál, Máthé, Segesváry, Balogh, Jánossy, Császár, Bodnár, Kézy, Kapros, vitéz Tóth (mezőnyjátékosok).

Kacskaringós utat járt be Pünkösti Mihály. 1906-ban Erdélyben született, 1922ben a sepsiszentgyörgyi Concordiában (Sfântu-Gheorghe), 1923 és 1924 között a székelyudvarhelyi Hargitában (Odorheiu Secuiesc) kergette a labdát. A DEAC-ból főiskolai válogatott lett centerfedezetet 1931 nyarán kiszemelte a profi Hungária. Úgy is volt, hogy Budapestre igazol, de szigorló jogászként nem látta biztosítottnak jövőjét hivatásos labdarúgóként, ezért inkább befejezte az egyetemet, majd Kisújszálláson a KTE játékos-edzőjeként folytatta. Idővel a közigazgatásban vállalt szerepet, a politikában a szélsőjobb mellett kötelezte el magát. Hosszú, kalandokkal teli élete 1992. június 20-án a brazíliai Minas Gerais állam Sao Lourenço nevű városában ért véget. http://vfek.vfmk.hu/00000053/004.html

Köstner (Kőrösi) Vilmos sprinterként is kiválót nyújtott, nem csupán támadóként.

Ő volt az „első magyar középcsatár, akit a későbbi WM-rendszer elgondolása szerint centernek állított be éppen gyorsasága miatt Kovács intéző” – írta róla elismeréssel hangjában a Tiszántúli Népszava 1945. október 2-án. A villámember tagja volt a KLASZ válogatottjának, visszavonulása után pedig NB I-es játékvezetőként szerzett magának elismerést. 51 esztendősen hunyt el 1965. január 5-én. (Hajdú-bihari Napló 1965. január 7.)

1932. november 16-án a DKASE látogatott el a DEAC otthonába. A Debreczen jelezte előre, botrány van készülőben, a Bajtársi Szövetség ugyanis gőzerővel szervezkedik. A prognosztizált vész valóban kitörött, egy láb eltörött, és az ígért nézőtéri skandalum sem maradt el. A KASE egyik drukkerét (a beszámoló bőrkabátosként emlegeti) rettentően összeverték az egyetemisták, életét a szolgálatot teljesítő rendőr határozott közbelépése mentette meg. A bántalmazott már a korláton feküdt, és épp készültek a mélybe gördíteni, amikor a bátorságát megőrző járőr intézkedett. A két csapat összeállítása a vérzivataros klasszikuson (2:3). DEAC: Svendor-Szalontai – Gáspár, Vajda I, vitéz Makády, Vecsey, Vajda II, Sámson, vitéz Szalóky, vitéz Tóth, Kapros, Végváry.

DKASE: Kónya – Hevesi, Bíró, Karalyos, Böőr I, Böőr II, Szilágyi, Mermelstein (Magyar), Ökrös, Kohn (Kemény), Gál.

1933-ban a főiskolai válogatott számított Jacsó, Simon, Köstner és Vecsey tapasztalatára.

1935. augusztus 8-án a Debreczen Újság beszámolt arról, hogy a DEAC futballistája, Végváry bekerült az olimpiai válogatott keretébe, ahová decemberben berendelték klubtársát, Jacsót. Szintúgy kiérdemelte volna a behívót Tömöry Ödön és Nánássy István is.

Itt emlékezem meg az egyesület néhány kiválóságról, például Gordoni Imre MÁV-tisztviselőről, az olimpiai stafétaváltó sprinteréről. 800-on és 1500-on magyar bajnok volt, de 3000 és 5000 méteren sem sűrűn lehetett legyőzni. Kardvívásban és tőrvívásban sok érmet szerzett, ezekben a sportágakban vidéki válogatottságig vitte. Egy időben rúgta a labdát az egyetemi klubban, később pedig játékvezetőként szolgálta a futballt.

Hasonló aktivitást fejtett ki Tamássy László, a majdani lapszerkesztő, könyvszerző és újságíró. Vívott,

A DEAC tizenegye a II. világháború kitörése évében



teniszezett, és az úri passziók űzése közepette futballozni is maradt ideje, energiája. 1921-ben a Kelet-magyarországi Labdarúgó-alszövetség (KLASZ) tiszti választmányának lett rezidense. 1931 és 1932 között ösztöndíjjal Svájcban meg Franciaországban tanulmányozta a sportéletet, a sportszervezeteket. 1932-től 1940-ig a KLASZ főtitkári posztját töltötte be. 1940-től a KLASZ és az MLSZ Felső-tiszai Kerületének elnöke, a teniszszövetség tiszántúli régiójának referense volt. Valósággal halmozta a funkciókat.

Karsay Gusztáv adóhivatali tanácsos remek atléta és tornász volt, a labdarúgók között sem vallott kudarcot, jobbösszekötőként kevergetett. Visszavonulását követően játékvezetőként rengeteg meccsen fújt.

Dr. Thomasz Henrik ügyvéd, a későbbi korok közismert edzője (a DVSC felkészülését is irányította) aktív sportemberként a DEAC hálóját őrizte. Maradék idejében sikeresen asztaliteniszezett, Kelet-Magyarország bajnoka lett egyéniben és párosban. Egy időben a KLASZ főtitkári pozícióját látta el, és a Bocskai vezetőségében is helye volt. Számos mérkőzésen bíróként működött közre.

Ki ne felejtsem a különleges portrék panoptikumából vitéz Kalmár János okleveles gazda piktúráját! Atletizált, focizott, vívott, lovagolt, ám nem ez a rendkívüli élete alakulásában. Az I. világháború poklában elveszítette egyik kezét, de az amputáció után sem hagyott fel a testedzéssel, sőt a békekorszakban teljesedett ki igazából sportolói pályája. Mikszáthi figura volt, dzsentritípus. Csonka karja és tekintélyes arcszőrzete miatt a védők afféle garabonciás diáknak tartották, rémüldöztek tőle. 1935 áprilisában (a fülekiek képviseletében) több debreceni labdarúgót csábítgatott a Felvidékre, Bobák I Sándor és Vampetics István edző el is ment vele „Tótországba”, akarom mondani Csehszlovákiába.

Dr. Fejér Rezső a Bocskaiban érett híres futballistává, 24 alkalommal pályára lépett Kelet-Magyarország válogatottjában. A labdarúgással szinkronban teniszezett, atletizált, a DTE és a DEAC mellett a fővárosi MAC-ban is versenyzett. Miután felhagyott a focival, trénernek állt, és vezette a DEAC edzéseit.

Pencz György postaforgalmi díjnok a DVSC és a DTE együttesében is szóhoz jutott, az egyetemi alakulatban kivált úszott és pingpongozott, a KISOK-bajnokságokban számos címet begyűjtött. (A KISOK betűszó a Középiskolás Sportkörök Országos Központja összetétel kezdőbetűiből keletkezett. Nagy dicsőség volt a KISOK versenyein szerepelni, tudósítottak róla a sportújságok, a sikeres diákokat egész iskolájuk ünnepelte.)

1936-ban és 1937-ben a KLASZ válogatottjában többször pályára lépett Csete, Simon József és Bernád Géza. Utóbbi csatárt 1937 februárjában leigazolta, míg társát, Puskás Istvánt csak kapacitálta a DVSC. Simont egyébként korábban az Újpest tesztelte. Sajnos nagyon fiatalon halt meg, 27 évesen vitte el a tüdővész. (Debreczeni Független Újság 1937. május 19.) Már nem tudott játszani a leendő bajnok, a DVSE ellen május 9-én kiharcolt döntetlenen, melyre így állt ki az egyetemi egység: Balassy – Báthy, Hevessy, Íjgyártó, Kézy, Papp, Ivanits, Kapros, Végváry, Csete, Magyar. (Keletmagyaországi Sporthirlap 1937. május 10.)

„Bekerítik a DEAC-pályát, hozzá is kezdtek a munkához, most már nem lehet ingyen látni a kerítés mellől, és így anyagilag is kifizetődőbb lesz mérkőzéseket rendezni” – helyeselte az irányítók döntését a Debreczen 1937. április 9-én. A teniszpályát viszont eleve úgy alakították ki, hogy drótkerítéssel vették körbe. Érthető okból, ugyanis a tenisz úri sportnak számított, s a pálya használatáért fizetni kellett.

A Diószegi úton sokáig tíz emberrel játszva verték meg a BUSE-t 1938. március 27-én, mert Magyar II-nek nem volt kéznél az igazolása, csak később szállhatott be, amikor megkerítette. A győztesek: Balassy

– Magyar II, Hevessy, Íjgyártó, Kiss, Lajos, Sári, Balla, Csete, Oroszlán, Baglyos. (Keletmagyarországi Sporthirlap 1938. március 28.) Az egyetem főépülete a két világháború közt



Az év nyarán anyagi nehézségek miatt nem tudtak elutazni Pécsre, ahol az Országos Főiskolai Labdarúgó- bajnokságot megrendezték. (Debreczen 1938. június 15.)

A Debreczen Újság 1939. február 8-án rövid hírt közölt a csapat peches kapusa, Csutorás kálváriájáról. A tehetséges ifjú a főiskolai labdarúgó-válogatottal Egyiptomba tartott, azonban nem jutott el a Nílushoz. A behajózás előtt elkapta a kanyarót, és a szaloniki kórház karanténjában volt kénytelen egzotikusnak induló útját befejezni.

A harmincas évek utolsó harmadában a fehér-feketék balszélsőjéből, Magyar Lászlóból országos diákválogatott lett. A DiMÁVAG 1938 szeptemberében szerződtette, miután Diósgyőrben tisztviselői állást is kapott. Vajon miért nem kellett a Bocskainak a kiváló képességű támadó? (Megjegyzem, a DEAC lehetőségeit eleve behatárolta, hogy exkluzív klub volt, soraiban csak egyetemi hallgatók szerepelhettek. Abból a célból hozták létre, hogy a diákság egészségesebb életmódját elősegítse. Amikor az ifjú befejezi tanulmányait, ritka kivételtől eltekintve más egyesületben sportol tovább.)

1983. október 5-én nyilatkozott Fülep Kornélnak, a Hajdú- bihari Napló munkatársának dr. Moldován Jenő nyugalmazott orvos alezredes, az 1930-as DEAC 186 centi magas támadója. A riportból idézek: „Azt sem felejtem el, hogy nem voltunk valami gazdagon ellátva felszereléssel. Évente egy-egy mez, nadrág, sportszár – fejenként, s jó, ha volt összesen három labdánk. Amikor vidékre kellett utaznunk, akkor csak az útiköltséget biztosította az egyesület, a kosztra valót összekalapozták a vezetőségi tagoktól és a drukkerektől. Volt, amikor a vendéglátó csapat családoknál osztott el bennünket ebédre. Hetente két alkalommal volt edzés a DEAC-pályán, kedden és csütörtökön – edző nélkül. Akkoriban csak az első ligás Bocskai FC-nek volt szakvezetője. Gimnasztikáztunk, róttuk a köröket, kapura rugdostunk, egykapuztunk. (…) jóval később, 1935-ben Teleki Pál, a Bocskai válogatott centere társadalmi munkában segítette a felkészülésünket – ugyanis ő az egyetemi gépházban dolgozott…”

1939 tavaszán a Kassai AC-tól érkezett Drotár Béla (írták családnevét Drottár formában is), aki az egyetemen folytatta tanulmányait, a csapatban pedig futballozott, és oly sikerrel, hogy főiskolai válogatott lett belőle. Röviddel a II. világháború kitörése előtt, 1939. május 18-án Debrecen válogatottja Ungváron szerepelt, Kovács kapus, Bobák Sándor és Hernády László képviselték az egyesületet a szomorú áldozócsütörtökön (Ungvár – Debrecen 7:1).

1942. október 26-án Zöld József helyettes polgármesternek írta e sorokat dr. Kardhozó Sándor klubfőtitkár: „Van szerencsém méltóságodnak tisztelettel jelenteni, hogy a Debreceni Egyetemi Atletikai Club a Magyar Egyetemi Főiskolai Sportegyesületek Országos Központjának kötelékébe tartozik, s annak fennhatósága alá tartozik.” (HBML. X. 301. 137.)

Az 1942–1943-as Felső-tiszai Került első osztályában az ötödik helyre futott be a DEAC, ám 1943 őszén nem utazott el az esedékes derecskei bajnokijára. (Távolmaradása okának tisztázása további kutatómunkát igényel.) Az 1943-as csapat: Szöllősi – Heves, Kelemen, Puskás I, Puskás II, Fuszek, Biháczy, Spracha, Bucsina, Potocsni, Bulecza. Tartalékok: Szily, Felföldi, Varga. A II. világháború előtti edzőik sorából a Bocskai három kiváló labdarúgóját, Teleki Pált, dr. Fejér Rezsőt és Berecz Istvánt emelem ki.

1945. július 1-jén rövid tudósítást közölt a Debreczen: „Péter és Pál napján kezdte meg újból működését a Debreceni Egyetemi Athletikai Club. Dr. Bodnár János rektor és dr. Ökrös Sándor egyetemi tanár mondott buzdító beszédet.” (Ökrös Sándor egykoron a klub sikeres futballistája volt.)

Meccsjelenet a DEAC–DVSC összecsapáson 1941-ben. A Vasutas csatára kapura bombázza a labdát, az egyetemista bekkek elkéstek



1945. július 26-án megalakult Debreceni Egyetemi és Klinikai Athletikai Club is. Vezetősége fontosnak érezte hangsúlyozni, hogy az egyesület „Nem a régi DEAC kíván lenni, nem a reakciót, hanem a haladást kívánja szolgálni.”

Június 26-án dr. Ökrös Sándor jelentette a belügyminiszter úrnak, hogy „(a klub) tudomásunk szerint 1939. január 1. óta csupán politikamentes sporttevékenységet fejtett ki. (…) A felszabadulás után új egyesület alakult az egyetem keretében a demokratikus nézeteknek megfelelően. Ez abban különbözött a régi sportegyesülettől, hogy nemcsak az egyetemi hallgatók, hanem az egyetem kebelében működő munkások, tisztviselők, tansegédszemélyzet, tanárok is tagjai.” (HBML. X. 301. 137.) A felsoroltak között első helyre a munkások, utolsóra pedig a tanárok kerültek – szigorúan a „demokratikus nézetekhez” igazodva…

1946. augusztus 3-án a Debreczen című lap közölte, miszerint „a belügyminiszter a DEAC-ot feloszlatta, mert az egyesület tagjai az elmúlt rendszer alatt a fasiszta eszme kiszolgálói voltak.” Szeptember 17-én a betiltott DEAC nevét Debreceni Egyetemi Sport Egyesületre (DESE) változtatták. 1947 májusában újfent DEAC lett belőle, és akkor újjászervezte labdarúgó-szakosztályát. Júliusban a következő focisták tartoztak kötelékébe (a kerületi másodosztályban): Leövy, Érckövi, Dudás, Konde, Puskás, dr. Sáfrány, Selinko, Hidvégi, dr. Munkácsy, dr. Bucsina, Tóth, dr. Szily, Oltványi Ottó, Takács, Katona Sándor, Fekete.

1948 decemberétől Debreceni MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége) lett a klubból. Az 1948–1949-es idényben a Keleti Kerület első osztályában találjuk, és a második helyen ütött célba a Váraljai

– Csapó, Homola, Katona Sándor, Kozma, Radnóthy, Császy, Tóth, dr. Szily, Szegedi Gyula, Fekete összetétel. A következő évadban (1949–1950) a Debreceni Főiskola SE (DFSE) titulust használó futballcsapat ért el a megyei egyben hatodik helyezést. 1951 második felében megint névvariálásra került sor, előbb DEAC-DISZ FSE, utóbb Debreceni Haladás Sport Egyesület (DHSE) lett az egyesület hivatalos megnevezése. (Országos szinten kötelező volt Haladásnak nevezni a felsőoktatáshoz tartozó klubokat.) Lemérhető a pártállam paranoiája az egyetemekkel és főiskolákkal szembeni politikáján: amíg az irányító apparátusban, a gazdaságban, a kultúrában, a sportmozgalom és a közélet egyéb területén intenzíven centralizált, addig a felsőoktatásban épp az ellenkezőjét tette, ész nélkül decentralizált. Az értelmiségi réteggel bizalmatlanabbul bánt, mint a munkás-vagy a paraszttömegekkel, mert nehezebben tudta (vagy egyáltalán nem) ideológiai céljai érdekében mozgósítani. Intelligenciaellenes attitűdjének, fokozódó gyanakvásának jegyében igyekezett szétforgácsolni a „túlképzett polgári ellenzék és a klerikális reakció” fészkeinek tartott egyetemeket, főiskolákat. Tette mindezt állambiztonsági aspektusra hivatkozva, valójában az oszd meg és uralkodj elvének könnyebb alkalmazhatósága érdekében.

Az 1952-es Hajdú-Bihar megyei bajnokságban a Debreceni Haladás elcsípte a 10. helyet, mégpedig az Ujlaki (Blöki) – Németi (Ádi), Nyirkos (Sityi), Hernádi (Frici), Gál (Tóni), Noszály L., Katona (Bődör), Halmay (Bamba), Barkai (Barkás), Németh (Jozsó), Albert (Bucis) összetétellel. (Zárójelben a becenevek. Köszönet értük dr. Katona Sándornak, a fehérgyarmati kórház nyugalmazott főorvosának!)

A következő évben az Alekszandr Szergejevics Puskin nevét viselő csoportban ötödikek lettek. (A másik csoport Gorkijról lett elnevezve.) Emlékezzünk dr. Csicsai József főpatrónus, Kántor Dezső és Szarvas Albert edzők tanítványaira: Halász Attila (Bohóc), Katona Sándor, Hernádi Ferenc, Nyirkos István, Bíró Imre, Szegedi Gyula, Sándor József, Jakab Albert (Jaksi), Kalina István, Kundrák István, Németh József, Halmay Zoltán, Zsoltvai Attila (Báró), Balogh János, Vaskó László, Varga Iván, Soltész István, Fóris István. (Zárójelben a becenevek.) Majd’ mindnyájan egyetemeken, főiskolákon tanultak. A mérkőzéseken együtt szorított értük profeszszor, tanársegéd, pedellus, valamint az évfolyam-és csoporttársak hada. Az 1955-ös jegyzőkönyvek értékelése szerint Nyirkos István nyújtotta a legjobb teljesítményt, az általa dirigált védelem 11 mérkőzést hozott le góltalanul. A középhátvéd 4,5-ös átlagát csak Szegedi Gyula és Sándor József tudták megközelíteni (4,3 és 4,1). Tegyük hozzá, előbbi 13, utóbbi 14 találatot jegyzett, és hogy mindkét labdarúgó sokáig sérüléssel kínlódott. Fegyelmezetten játszott a gárda, mindössze két kiállítással sújtották a bírók. Mindkétszer a Bárónak becézett Zsoltvai Attilát parancsolták korábban öltözőbe. (A két derbin, a Debreceni Bástya és a Debreceni Dózsa ellenin.)





1955 decemberében új vezetőség került a klub élére, elnökök dr. Kulin László egyetemi tanár, dr. Szarvas Pál egyetemi tanár és dr. Szabó István egyetemi tanár lettek. A korszellem kedvéért kukkantsunk bele a jegyzőkönyvbe: „A szakosztályok élén olyan elvtársak állnak, akik nemcsak szakmai tudással, hanem szívvel-lélekkel igyekeznek ellátni feladatukat és szakosztályaikat élszakosztállyá akarják átalakítani. Ehhez mind az állami vezetés, mind a Párt és DISZ szervek, valamint társadalmi szervek vezetői (MOHOSZ, Szakszervezetek) támogatni fogják a szakosztályokat.” (Az akkori helyesírás szerint közlöm a forrást.)

Az 1956-os egyetemi csapat: Halász Attila – Fehérvári Andor, Nyirkos István, Zsoltvai Attila, Bíró Imre, Varga Iván, Sándor József, Szegedi Gyula, Katona Sándor, Vaskó László, Kalina István. Szarvas Albert mester olykor helyet szorított a kezdőben Jakab Albertnek és Kundrák Istvánnak. Április 24-én a kolozsvári Igazság című lap arról tudósított, hogy a vasárnapi (április 22.) barátságos mérkőzésen az ottani Babeş-Bolyai Egyetem csapata (5000 néző előtt) 3:1-re legyőzte a KLTE együttesét. A két együttes összeállítása, Kolozsvár: Şerban – Dascălu, Cojocaru, Szilágyi, Nagy, Koródi, Kovács Vilmos, Oroszhegyi Károly, Princz, Nedelcu II, Fábián. Debrecen: Juhász – Fehérvári, Nyirkos, Balogh, Vaskó, Varga, Kundrák, Szegedi, Sándor, Jakab, Kalina.

1956-ban újból a megyei első liga élbolyában küzdött a csapat, hogy a negyedik helyen finiseljen. Rajongóiról sokat elárul, hogy a május 15-én megrendezett hajdúszoboszlói bajnokira ötszázan kísérték el.

1957. február 5-én visszavette a klub a történelmi DEAC nevet, bízva abban, hogy soha többé nem kell megválnia tőle. Nem így történt, erről bővebben a fejezet későbbi részében. A küldöttgyűlés tanárelnöknek dr. Szabó Istvánt, a gazdaságtörténet messze földön híres professzorát választotta meg.

Tizenkét szakosztályban folytatódott tovább a munka, a sakkozók az OB I-ben szerepeltek, míg a labdarúgók a megyei élvonalban. A futballcsapatba sikerült átigazolni Vagács Istvánt, Laczkó Istvánt, Varsányi Antalt, Nagy Árpádot és Kiss Jánost.

1957. márciustól június 4-ig két hatos csoportban vívtak ádáz csatákat az NB III-ba kerülés jogáért. Az elsőben a DEAC, a Debreceni Gördülőcsapágygyári Vasas, a DMTK, a Debreceni Bocskai, a Debreceni Vasas és a Hajdúszoboszló, a másodikban a Debreceni Kinizsi, a Debreceni Építők, a DKASE, a BUSE, a Püspökladány és a Hajdúnánás tusázott. Az egyetemisták (Halász Attila – Vaskó László, Nyirkos István, Soltész István, Cséfalvai Ignác, Varga Iván, Kéki Miklós, Ferdinánd Csaba, Szűcs János, Szegedi Gyula, Kalina István) rosszabb gólaránnyal a második helyre futottak be, de nem búslakodtak, mert dr. Thomasz Henrik edző vezetésével sikerült feljutniuk.

Ferdinánd Csabát az Ózdi Vasasból, Cséfalvai Ignácot a Bácsalmási Petőfiből, Környei Lászlót a Dorogi Bányászból igazolták. 1957. július 1-jétől Palotás (Pavnicza) István, a Bocskai FC és a DVSC hajdani kiváló labdarúgója edzette, 1963-tól szaktanácsadóként segítette a deákkommunát.

Nemigen él a köztudatban, hogy az 1950-es évtized végén Szávó János matematika szakos egyetemi hallgató, a későbbi közismert játékvezető is focizott a DEAC-ban. Becsületére legyen mondva, hogy amikor a DVSC-nek vezetett, következetesen ellene fújt…

1959-ben az Országos Főiskolai Labdarúgó-bajnokság második helyét szerezte meg a csapat.

Az Egyetemi Élet kérdésére, hogy megnyerik-e a bajnokságot, 1961. február elsején ez a válasz érkezett: „Az első három között ott leszünk. Ha a Párt, a KISZ, a vezetőség és a szurkolótábor támogatását továbbra is élvezni fogjuk, ez megsokszorozhatja erőinket.”

Inkább megsokszorozta volna erőiket, ha több nemzetközi mérkőzést vívhatnak. 1960 januárjában a városban jártak az MLSZ irányítói, akkor „(…) panaszkodtak a debreceni sportvezetők, hogy az utóbbi időkben Debrecen, amelynek igen szép és nagy befogadóképességű stadionja van, nem kapott nemzetközi rendezvényeket.” Honti György, az MLSZ főtitkára megígérte, ha a Belgium B válogatottja Magyarországra érkezik, javasolni fogja a mérkőzés „Debrecenben való megrendezését.” (Hajdú-bihari Napló 1960. január 26.) A funkcionárius ígéretéből, a németalföldiek itteni szerepléséből nem lett semmi.

A DEAC 1961 tavaszán, amikor felkerült az NB II-be. Állnak (balról): Szilárd Elek edző, Kéki Miklós, Temesvári Miklós, Szűcs János, Móricz Sándor, Mályi Imre, Filetóth László, Balázs Sándor intéző. Guggolnak: Stefanik György, Cséfalvai Ignác, Környei László, Kassai László, Varsányi Antal

A DEAC 1961-es csapata. Balról: Szkokán Zoltán játékvezető, a partjelző, Kassai László, Temesvári Miklós, dr. Szegedi Gyula, Móricz Sándor, Filetóth László, Gápel Endre, Kéki Miklós, Cséfalvai Ignác, Környei László, Varsányi Antal, Szűcs János

Az 1960–1961-es NB III Északkeleti csoportjának (akkor a harmadik vonalnak számított) aranyát elvitte a DEAC, hét pontot vert a rivális GÖCS Vasas legénységére. Egy emelettel feljebb lépett Szilárd Elek edző 21,5 éves átlagéletkorú garnitúrája, az NB II Keleti csoportjába.

Nyírmadán afférba keveredtek a nézőkkel 1960. május 31-én. Mályi góljával 1:0-ra győztek, s „némi közelharc után futva kellett az öltözőbe bemenekülniük.” (Gápel Endre reminiszcenciájából származik az idézet.) Rudabányán is kirívó esetet voltak kénytelenek elszenvedni. 1961. március 15-én (abban a politikai kurzusban tilos volt megünnepelni) a közönség berohant a küzdőtérre, és inzultálta a bírót, miután a DEAC 2:1-re nyert. A krónikás így láttatta az incidenst: „Főleg a játékvezető ellen volt kifogásuk, tudniillik náluk vereség esetén a játékvezető a hibás. Végül is a pályára kirendelt újabb rendőrosztag tudta megmenteni a játékvezető testi épségét.” (Egészében véve lényegtelen, bár szerencsétlennek nyilván nem volt az, hogy nem „tudta megmenteni a játékvezető testi épségét” a karhatalom. A dühöngők jóval a szervek kiérkezése előtt ellátták a baját.)

1961. szeptember 3-án – 12 000 néző előtt – NB II-es bajnokin 1:0-ra legyőzte a DVSC-t a DEAC, mégpedig Kassai – Környei, Móricz, Varsányi, Temesvári, Cséfalvai, Stefanik, Szűcs, Szegedi dr., Kéki, Gápel összeállításban. 1962. április 1-jén a hírneves Diósgyőrt is megleckéztette az egyetemi sor (2:0). Soha előtte, sem pedig utána nem regisztráltak 7000 drukkert a Dóczy József utcában. Több korabeli szemtanú és játékos állítja, valóban hétezren voltak a mobillelátókkal kibővített pályán a DVTK ellen.

A II. világháború után Debrecenben – a DVSC mellett – a diáksereg tudhatott maga mögött valódi drukkertábort, mely nem csupán végigülte a mérkőzéseket, hanem hangosan buzdított is. 1961 őszén általában 4000-5000 szurkoló járt ki rendszeresen a Nagyerdei stadionba (a DEAC pályáját augusztustól gyeptéglázták, lelátóit bővítették, korszerűsítették), mert kulturált és tehetséges fiúkból álló kollektívát láthatott, melynek év végi tanulmányi átlaga 4,14-re jött ki.

A klub halhatatlanjaivá váltak Szarvas Albert és Szilárd Elek mesterek tanítványai: dr. Kassai László, Ladányi Zoltán, Márai István, Környei László, Temesvári I Miklós, Temesvári II Tibor, Móricz Sándor, Varsányi Antal, Cséfalvai Ignác, Gápel Endre, Stefanik György, Mályi Imre, Szabó József, U. Szabó Imre, Laczkó István, Kéki Miklós, dr. Szegedi Gyula, Filetóth László, Szűcs János, Varga Iván, Tassi István, Juhász Antal, Csőke Lajos, Soltész István, Tamás Géza és Szabó József.

Az újszászi születésű dr. Szegedi Gyulát kiváló tanulmányi eredményei miatt népköztársasági aranygyűrűvel jutalmazták. (Az kaphatta az elismerést az Elnöki Tanácstól, aki a középiskolát és az egyetemet végig színkitűnővel abszolválta.) A jeles orvosdoktor (utóbb világhírű belgyógyász professzor és akadémikus) tizenhatszor volt Hajdú-Bihar megyei válogatott, 1960-ban az NB III gólkirálya lett, októberben pedig elhalászta társaival az Országos Főiskolai Labdarúgó-bajnokság serlegét a Gödöllő, a Szeged és a Pécs orra elől. (1965-ben másodszor lett a főiskolai torna legjobbja a DEAC.)

Az 1961–1962-es NB II Keleti csoportját a DVSC nyerte a fővárosi Láng Vasas előtt. Az egyetemisták a nyolcadik helyre értek oda, az MVSC csak jobb gólkülönbségével férkőzött elébük. Ez a DEAC 2010-ig legjobb NB-s bajnoki helyezése!

Érdekes epizódra bukkanni az 1961. október 20-án megvívott mérkőzéssel kapcsolatosan: „Szegeden népes kis tábor tapsa fogadta a pályára lépett DEAC együttesét, ugyanis a Szegeden tanuló miskolci diákok – a DEAC-ban több miskolci labdarúgó játszik – és a szegedi egyetemisták is a debreceni diáktársaknak szurkoltak.” Meg is lett lelkesedésük jutalma, 1:0-ra nyertek patronáltjaik a Szegedi Építők ellen.

A szép győzelmet követően az 1962–1963-as idény gyatrára sikeredett, utolsók lettek a novíciusok, a 16. helyezés a kiesésüket jelentette. Januárban edzőt cseréltek, Szilárd Eleket Csende Sándor, a Debreceni Kinizsi volt labdarúgója váltotta a kispadon. A tanárember egy időben a Testnevelési Tanszék vezetője volt. 1974 és 1976 között Kubában dolgozott, Las Villas tartományának válogatottját gardírozta, majd az Azucareros nevű klubot. Dr. Lakat Károly idején a DMVSC pályaedzői tisztét látta el, később a Hajdú-Bihar megyei Labdarúgó- szövetség elnökeként tevékenykedett. Megkapta a Magyar Labdarúgásért Érdemérem Arany Fokozatát. (Hajdú-bihari Napló 2008. június 4.)

Nos, a vezércsere sem segített, Csende Sándorral sem lábaltak ki a deacisták a hullámvölgyből. Pedig a kulisszára nem lehetett panaszuk, a Nyíregyháza elleni bravúrt (5:2) 1963. márciusban ötezren, a DVTK elleni remit (1:1) áprilisban hatezren izgulták végig.

A defektus után három meghatározó futballistájuk átkerült a DVSC-hez, dr. Kassai László (Kacsának becézték), dr. Kéki Miklós és Temesvári II Tibor. (Egy évvel előttük ment át a Lokiba Varsányi I Antal.) Aligha gondolták a klubban, hogy hatéves NB III-as vezeklés vár rájuk. Az aszketikus korszak egyetlen üdítő sikere volt, hogy 1966-ban megnyerték a város által az 1917. októberi forradalom tiszteletére kiírt November 7. Kupát. (A győzők: László Csaba kapus, Tamás István, Heidrich Gábor, Polák Zoltán, Perjési Levente, Bíró II Pál, dr. Szűcs János, Buglyó Tibor, Dévai László, Veress Gábor, dr. Kéki Miklós, Bartha József, Zilahi II Géza, Várhelyi Gusztáv, Filetóth László, Grigorics István.) Itt érdemes közbeszúrni, hogy 1964-ben a DEAC-ban futballozott Bartalos József, a Dorogi Bányász sokszoros ifjúsági válogatottja, míg László Csabát 1968-ban a Ferencváros igazolta le.

Ne legyünk igazságtalanok a hatvanas évtized közepén pályára lépőkhöz, könyveljük el apró sikerükként az Újpesti Dózsa elleni MNK-selejtezőt. A Dóczy József utcában négyezren lesték 1965. július 28-án a fehér-feketék és a lila-fehérek ütközetét. A hazaiak a dr. Kassai – Grigorics, Zilahi II, Kiss, Buglyó, Szikszai, Zilahi III, Veress, Dévai, Várhelyi, Polák tizenegyet küldték pályára. Az Európa-hírű belügyisek a Lung Ferenc – Káposzta Benő, dr. Rajna Károly, Sóvári Kálmán, Solymosi I Ernő, Noskó Ernő, Lenkei (Lelenka) Sándor, Göröcs János, Bene Ferenc, Kuharszki Béla, Zámbó Sándor sorral álltak fel. (Erejükről annyit, hogy csupán Lung Ferenc nem volt közülük válogatott.) Veress a DEAC-nak szerzett vezetést, Bene Ferenc egyenlített, majd Kiss öngólt vétett (1:2). A második félidőben a Titinek becézett Göröcs János rúgott két gólt, utóbb Polák faragott valamit a debreceniek hátrányából (2:4).

Augusztus 14-én 3:2-re veszítettek az MGM elleni derbin, nagyobb baj volt, hogy a levonuló Rácz játékvezetőt a közönség bántalmazta. Augusztus 19-én a szövetség két mérkőzésre betiltotta a pályát, a szankció után a DEAC köteles volt két bajnokiját Hajdúszoboszlóra vinni. (Hajdú-bihari Napló 1965. augusztus 20.)

1967 őszén az NB III Északkeleti csoportjában ezüstéremmel járt hívei kedvében a gárda, a lokális konkurencia, a Debreceni Elektromos vert rá hat pontot. Abban a szezonban újból a híres Palotás (Pavnicza) István vezette foglalkozásait.

A politikailag változékony 1968 érdekessége volt, hogy hét Hajdú-Bihar megyei alakulat hadakozott ebben a divízióban: Debreceni Petőfi, Debreceni Építők, Debreceni Kinizsi, Hajdúböszörmény, Hajdúsági Iparművek Vasas (Téglás), Hajdúszoboszló, DEAC.

A fehér-fekete „talárosok” sokszor ezzel a tizeneggyel mentek csatába: László – Fohn, Bíró I, Szulyovszky, Orosz, Tóth, dr. Kéki, Puskás, Bencze, Kiss, Szabó.

Június 28-án Lengyelországban léptek pályára, ahol a KSZO Ostrowiec Świętokrzyski 4:1-re győzött ellenük. Folytatták a portyát, július 1-jén Lublinban mérkőztek meg a Lublinianka együttesével, és 1500 néző előtt 1:1-es döntetlent harcoltak ki. Góljukat Kiss László jegyezte.

1969 kuriózumaként konkurált a két egyetemi zászlóalj (DASE, DEAC) az NB III-ban. Utóbbi tevékenységét dr. Iglói Endre szakosztályi elnökként, dr. Nyirkos István egyetemi adjunktus (a klub hajdani labdarúgója és későbbi elnöke, majd örökös elnöke, a magyar és finnugor nyelvészet nagy tekintélyű professzora, a háromszoros lovag, ti. Finnországban kétszer, Észtországban egyszer ütötték lovaggá) szakosztályvezetőként, dr. Kormos Miklós intézőként, dr. Bódor Lajos edzőként felügyelte. A felügyeltek névsora: Palchuber Károly, Varga György (kapusok). Dr. Kéki Miklós, Fohn György, Tamás István, Grigorics István, Csapó Kálmán, Bene György, Szulyovszky Menyhért, Klafcsik István, Maróti József, Orosz Emil, Lakat Károly, Puskás László, Bíró Szabolcs, Bencze Sándor, Tóth József, Nagy Jenő, Gál Barnabás, Báder Lajos, Csató György, Bíró Pál, Hegedűs János, Kiss László, Szabó Gábor, dr. Varga György, Aberle György, Sütő József (mezőnyjátékosok).

Puskás László nevére többször is ráakadhat a klub történelemkönyvének lapjait forgató. Idősebb Puskás László edzője volt a csapatnak. Fia (ma már dr. Puskás László) rekordot vallhat a magáénak: 1959-től 1976-ig szolgálta szeretett egyesületét, előbb serdülőként, majd ifistaként, végül felnőttként. (Gápel Endre tanár úr összeállításából emeltem át az adatokat.)

A játékosok megalapították a Becsület Tanácsot. Három labdarúgó lett a tagja, és céljaként a „kitűzött feladatok teljesítésére való nevelést” határozták meg. Remek munkát végzett a triumvirátus (dr. Kéki Miklós, Bíró Pál, Palchuber Károly), hiszen a jóravaló társulat 1969-ben megnyerte a küzdelmeket az NB III Északkeleti csoportjában, sőt őszszel végig veretlen maradt. A legsportszerűbb csapat is a DEAC lett, egyetlen játékosát sem állították ki.

A gombafrizurás balszélső, Szabó Gábor 25 találattal a negyedik vonal leggólképesebb muskétásának bizonyult, a szőke orvostanhallgató olykor ellenállhatatlanul játszott. A gondjaira bízottakról vallotta az Egyetemi Életnek adott interjújában dr. Bódor Lajos tréner: „Nálunk nincsenek olyan problémák, amelyek mostanában sajnos jellemzőek a magyar labdarúgásra: nem állnak elő a játékosok jogtalan követelésekkel, rendezett a klubhoz való viszonyuk, s igazi amatőrcsapat vagyunk, ami manapság nagyon ritka Magyarországon. Ezek a fiúk elsősorban egyetemisták, s csak aztán futballisták. Egytől egyig pusztán szeretetből játszanak – s nem is roszszul. A lehetőségekhez mérten nagyon szorgalmasan látogatják az edzéseket, lelkesen, sportszerűen készülnek a mérkőzésekre. (…) Mindenesetre annyit ígérhetünk a közönségünknek, hogy nem marad el a lelkes játék, s dominálni fog a hagyományos DEAC-szív.” (A klub egykori futballistája hét esztendőn keresztül, 1965 és 1972 között készítette fel a csapatot, ez rekord az egyesület történetében.)

1969. szeptember 22-én, hétfőn 500 érdeklődő előtt a DEAC 3:0-ra legyőzte a Lubliniankát, a gólokat Szabó, Bíró I és Hegedűs szerezték. Ünnepi program keretében rendezték meg a találkozót, a klub fennállása 50. évfordulójára emlékeztek vezetők, sportolók, szimpatizánsok. (Hajdú-bihari Napló 1969. szeptember 23.)

Boldogult gimnazista koromban, amikor a DVSC idegenben játszott, én pedig valami okból nem tudtam vele elutazni, gyakran elballagtam a Dóczy utcai ütött-kopott pályához. Szerettem ódon lelátóján ücsörögni, tárt lélekkel hallgattam a vének duruzsolását régi idők focijáról, meg nem untam volna adomáikat. Kedvel

DEAC-labdarúgók edzés előtt az 1960-as évek második felében



A DEAC tablója 1969-ben A DEAC tablója 1969-ben tem a srácokat is, kompromisszum nélkül hajtottak, pillanatra sem adták fel. Tudtam, tanulás mellett sportolnak, és őszintén tiszteltem őket önként vállalt keresztjükért. Nem volt dilemmájuk, ami a maiak esetében létkérdés: magoljak-e, avagy rúgjam inkább a labdát? Melyikből élek meg jobban, biztosabban? Nem is lehetett, hisz nem a labdarúgásra alapozták egzisztenciájukat. Számomra a Loki a mindennél több, ám lelkemben jutott hely a DEAC-nak is. A Vágóhíd utcába szurkolni, körmöt rágni, szentségelni és vezekelni mentem, míg a Dóczy József utcába kikapcsolódni és megkönnyebbülni.

A néhai apró egyleteknek semmi másra sem emlékeztető bűvkörük, álomszerű, időtlen világuk volt. Imádtam a meccseikre kijárni, mert filléreimért mindenhol más-más élményben részesültem. Eltérő, markáns arculatok, színek, hangulatok, címerek, mezek és főként egyedi stílusú játékosok vártak rám. Ma típustervek alapján készülnek a futballisták, jellegtelenek és hamuszürkék. A hajdani csapatoknak – megmagyarázhatatlan módon mindnek – voltak valódi spílerei, akik elbájoltak. Leírták róluk az idol, karmester, irányító, fazonszabász, prímás, sámán, agytröszt, komputer, dirigens, cselkirály, nagyvezír, operátor (a sor végtelen) szinonimákat, de egyik sincsen úgy gusztusomra, mint a spíler. (Hercig ómagyarkori főnév…)

Szóval megbabonázottan szívtam magamba improvizációikat, nem volt azokban semmi talmi, színpadias vagy manír. Tiszta, metrummal telt mozdulatok voltak, ősi ritmusok maradékai. Adott volt a klasszikus triász, a produkció, a színészek és a nézőtér harmóniája. Sohasem feledem például, ahogy az ördöngös Szabó III Csuli – ringó sörhasa dacára – reprodukálhatatlan lazasággal megkerüli védőjét, aztán leáll fuldokolni a röhögéstől, vagy amint a lobogó sörényű Kiss Laci biciklizik ide-oda amazok gólvonalán. Nem rúgja fel rögtön a vinklibe. Istenkém, egyből? Ugyan, túlontúl snassz volna, mindenki megcsinálta plebejusi tempó. Visszahúzza talppal, vissza ám, hadd zúgjon el a bekk félmagasan – Görbeházáig!

Ma már tudom, más volt harminc-negyven éve a futball esztétikája, mert lényege hatásában rejlett. Buzánszky Jenő szokta mondogatni, hogy nem a közönség viszi a labdarúgót a pályára, hanem fordítva, a jó játékos csalja ki oda a népeket. Szabó Csuliék, Vaczlavik Juliskáék meg Kiss Laciék szórakoztatni akartak, el



sősorban nyilván magukat, másodsorban híveiket, végtére is ezért álltuk körbe vasárnaponként a porondot. Senki sem kényszerített erre bennünket, önszántunkból tettük. Mehettünk volna éppenséggel moziba, vurstliba, esetleg kocsmába, vagy leshettük volna fotelból a televíziós afrodiziákumokat.

Ne higgyék, hogy az öregedéssel kéz a kézben járó nosztalgia préseli ki belőlem ezeket a sorokat, hiszen aki a szecesszió ízlésvilágán cseperedik fel, teljességgel érthető okokból mered döbbenten a kubista torzókra. Másféle szépségfogalmon szocializálódott. A futball is képzőművészet, megvoltak és megvannak klasszikus művelői. Ezért tartom mérhetetlen ostobaságnak firtatni, ki volt jobb labdarúgó, Giuseppe Meazza, Puskás Ferenc, Alfredo di Stéfano, Pelé, Franz Beckenbauer, Johan Cruyff, Michel Platini vagy Diego Maradona. Mind azok voltak, a futball Mozartjai. Hallott valaki vitáról, melynek részvevői azon studíroznak, melyik a szebb, Leonardo da Vinci Mona Lisa vagy Botticelli Vénusz születése című festménye? Nem szeretem az eredményességi statisztikákon alapuló rangsorokat sem. Giovanni Ferrari, Zito, Djalma Santos, Nilton Santos vagy Cafu kétszeres világbajnokok voltak, Francisco Gento hatszor nyert BEK-et, de ki lehet-e felelősséggel jelenteni, hogy bármelyikük többet tudott a labdarúgás religiójából, mint Puskás Ferenc, Alfredo di Stéfano, Eusebio, Michel Platini, Johann Cruyff, Sir Stanley Matthews, Zico, dr. Socrates, Uwe Seeler, George Best, dr. Sárosi György, Kubala László vagy Czibor Zoltán? Merné utóbbiakat emberfia dilettánsnak nevezni? Pedig egyikőjük sem nyert világbajnoki aranyat.

A könyörtelen gyorséttermek bekebelezte kisvendéglők hangulatához hasonlítanám a hajdanvolt piciny klubokét. Egynémely csárdába a boszorkányos cigánybandáért, a másikba az aranyló krigliért, a harmadikba a takaros csaplárnéért, a negyedikbe a kerthelyiség intim békéjéért, az ötödikbe a borjúpaprikás illatos párájáért, a hatodikba a nagydumás főúrért fordult be az éhező-szomjazó, és sohasem kellett csalódottan vagy becsapottan elkullognia. Midőn a pártpasák egyetlen tollvonással likvidálták e parányi egyesületeket, tönkretették a sport ökoszisztémáját, mert semmivel sem pótolható, a sportot megtartó és a sportolót megóvó műhelyeket vetettek felelőtlenül az enyészet vérebei elé. Ezért senyved orv betegségben a versenysportunk, és nincs a teremtésben sehol gyógyír bajára!

A borongós sorok után forduljunk vissza fejezetünk alanyához.

1970 augusztusában a DEAC lengyelországi portyán vett részt, viszonozta a Motor Lublin magyarországi látogatását. (Július 8-án 3:2-re nyert a lengyel klub ellen a Dóczy utcában.)

A kinti eredményei: Lublin válogatott – DEAC 3:5 (5000 néző jelenlétében), OKS Olsztyn – DEAC 2:2, KKS Sokół Ostrada – DEAC 1:4. A Balti-tenger partján fekvő városkában hatezren figyelték, mint küldi Kiss László a magyarok valamennyi gólját hálóba. (Hajdú-bihari Napló 1970. augusztus 2.)

A DEAC együttese 1969-ben

A DEAC bajnokcsapata 1969. november 24-én. Állnak (balról): dr. Szűcs János szakosztályvezető, dr. Bódor Lajos edző, Környei László, Fohn György, Tóth József, Bene György, Bíró Pál, Csapó Kálmán, Varga György, idősebb Puskás László vezetőségi tag. Guggolnak: Hegedűs János, Kiss László, Palchuber Károly, Bencze Sándor, Bíró Szabolcs, Szabó Gábor, ifjabb Puskás László

Az 1970-es (egyfordulós) tavaszi bajnokságot hetedikként, a következő (immáron teljes) sorozatot hatodikként abszolválták az egyetemisták. A maratoni (másfél) szezon garnitúrája: Palchuber Károly, dr. Varga György, Répánszky András (kapusok). Csapó Kálmán, Szulyovszky Menyhért, Bíró Szabolcs, Bene György, Molnár Lajos, Bencze Sándor, Finta Miklós, Hegedűs János, Kiss Sándor, Tóth József, Bíró Pál, Kiss László, Kovács Miklós, Petróczky Gábor, Petróczky István, Fohn György, dr. Csató György, Szabó Gábor (mezőnyjátékosok).

Az 1971–1972-es mezőnyben sem termelt hitványabban a stáb. Megismételte tavalyi produkcióját, a hatodik helyet, idegenben 60 százalékos, otthonában 40 százalékos teljesítményt nyújtott. Nem a góllövéssel (47) akadtak gondjai, hanem a védekezéssel, a 37 beszedett gól bizonyítja, hogy gyakorta tátongtak hézagok védelmi vonalán. Kiss László tizenegy, Gottdiener Sándor tíz találattal járult hozzá a 6. helyhez, aligha véletlenségből szerződtette később a DVSC a hatékony duót.

1972. február 26-án 400 szurkoló előtt a DEAC 0-0-ra végzett a csehszlovák TJ Tatran Prešovval, a felvidékiek elleni iksz akkor jó eredménynek számított.

Romániában rendezték meg a III. Főiskolai Labdarúgó Európa-bajnokságot 1972 nyarán, a sorozaton Csapó Kálmán és Szabó Gábor, a két orvostanhallgató is szóhoz jutott. Keleti szomszédunk fölöttébb készült a tornára, több nagyválogatottját benevezte (Cornel Dinu, Dan Emil Anca, Ion Oblemenco), és meg is nyerte az aranyérmet. A román televízió közvetítette a meccseket, Debrecenben is fogtuk adását, láthattuk tehát, hogy a helyszíneken 20-25 ezren buzdítanak. Gápel Endre, a hajdani kiváló szélső, nyugalmazott magyar–történelem szakos tanár, a klub krónikása említi munkájában, hogy a spanyolok elleni selejtezőn – Bicskei Bertalan kiállítása miatt – Csapó állt a kapuba. Négy percig védett kényszerből, az egyetlen gólt (0-1) nem neki rúgták. A csapat ezzel a vereséggel nem jutott a négy közé.

A DEAC 1972 augusztusában a Nyári Totó Kupa délkeleti csoportjában pontveszteség nélkül végzett az élen.

Az egyetemisták csapata az 1970–1971-es bajnokságban

A DEAC 1973-ban. Felső sor (balról): Szabolcsi Péter, Puskás László, Csató György, Palchuber Károly, Szulyovszky Menyhért, Halász. Középső sor: dr. Bódor Lajos edző, Luterán Kálmán, Bencze Sándor, Tóth József, Zilahi II Géza, Kiss László, dr. Thomasz Henrik szakosztályvezető. Alsó sor: Filetóth János, Bereczky, Kiss Sándor, Gottdiener Sándor, Tulák, Varga György

Az 1972–1973-as bajnoki seregszemlét kilencedikként búcsúztatta. Oltványi Tamás, a gárda egykori labdarúgója a Hajdú-bihari Naplóban arra a konklúzióra jutott, hogy „több van a csapatban”. Tényleg több volt, bizonyította azzal, hogy 1973. augusztus 2-án sikerült győzelmet aratnia a csehszlovák második ligás FK Slavoj Trebišov ellen (2-1). A mieink góljait Kiss László és Bányász szerezték, a tőketerebesi szépítés Kohan akciójából született.

Október 5-én sporttörténeti ritkaságban volt része az 500 nézőnek, aki megtapsolta a Kecskeméti TE elleni 5-2-es diadalt. Mind az öt gólt Kiss László lőtte a lila-fehérek hálójába. Abban a szezonban a klubnál pallérozódott Magyar Balázs, a későbbi kiváló támadó középpályás, valamint Szabados István, Juhász István, Terdik György, Lakatos József és Matus Gábor.

1974. február 18-án Árvay Sándor, az Egyetemi Élet cikkírója A boldogító „nem” című elemzésében reagált a városban elterjedt hírre, miszerint a DVSC és a DEAC fuzionál. A piros-fehérek hét deacistát környékeztek meg, szerették volna átcsábítani őket a Vágóhíd utcába. „Ha a DVSC-nek, a városnak szüksége van a DEAC-játékosokra – ám tessék, vigyék őket, ha menni akarnak. Vigyék őket, ha itt az ideje. Az átigazolási időszakban” – írta nem kis keserűséggel a szerző. Úgy érezte, az ellenőrizhetetlen pletykák, az áldatlan dezinformációk, a kétes mendemondák bizonytalanságot szülnek. Nagyobb baj, hogy az alapozás kellős közepén! A körüludvarolt legények a maguk módján reagáltak a szituációra, a március 20-i edzőmérkőzésen 5-2-re megverték a Lokit.

1974. június 16-án klasszikust nyert a DEAC az ötödik helyen záró új ellenlábasa, a DMTE ellen. Ezer érdeklődő követte figyelemmel, ahogy a kapuslegenda, Nagy Mihály felkészítette fekete-fehér ingesek (Varga György – dr. Csató György, Csapó Kálmán, Szulyovszky Menyhért, Bujdosó László, Szabolcsi Péter, Kiss Sándor, Bencze Sándor, Filetóth János, Kiss László, Gottdiener Sándor) 3-1-re megverték a kék-sárgákat.

Azon a nyáron az MLSZ megszüntette az NB I B-t, azazhogy átkeresztelte NB II-re. Így történhetett meg, hogy DEAC–DMTE köteléke bár nem esett ki, augusztusban mégis az NB III Északkeleti csoportjában landolt. Maradjunk a repülés analógiájánál, ami a diákságot illeti, mert kényszerleszállást és osztályváltást hozott számára a szezon. Mi történt? Makacskodó gépe a megyei egyben ért talajt, és a csoport huszadik pozíciója jutott neki jussul 1975 nyarán. A balszerencsés ötvenben voltam, aki végigszenvedte az MVSC elleni összeomlását novemberben (1-5). Döbbenten tapasztaltuk, miként zilálódik szanaszét a szemünk előtt a Varga György

– Bujdosó László, Luterán Kálmán, Csapó Kálmán, Szabó, Riskó, Kiss Sándor, Székelyhidi, Molnár, Mészáros, Ungvári Zsigmond alkotta együttes. Biztos voltam benne, hipp-hoppra visszakerül a DEAC. Hát óriásit tévedtem. Ötödik lett a következő évben, 18 pontot vert rá a feljutó Hajdúszoboszlói Bocskai SE. (A helyi riválisok közül a második Debreceni Kinizsi és a negyedik DASE is maga alatt tartotta a tabellán.) A DEAC gárdája 1974-ben

Még tragikusabbá vált következő szezonja, amikor az agrárosok markába került az arany, a kinizsiseknek maradt az ezüst, neki viszont be kellett érnie a csalódást keltő 10. pozícióval. Hogy oldja a letargiát, 1977. augusztus 20-án sort kerített az „örökifjak” mérkőzésére, mégpedig abból az alkalomból, hogy harminc esztendeje vette vissza eredeti nevét, és alakult újjá labdarúgó-szakosztálya. A DEAC aranycsapata: Sidlik István edző, dr. Bagyó L., dr. Várady G., dr. Várallyai Gy. (kapusok), dr. Sáfrány Gy., dr. Moldován J., Csapó G., dr. Hernády F., Homola J., Vasady J. (hátvédek), dr. Czimbalmos L., dr. Katona S., dr. Gaál J., dr. Nyirkos I., dr. Puskás G., Fáy I. (fedezetek), L. Nagy I., Németh J., dr. Hídvégi G., dr. Tóth K., dr. Bucsina O., dr. Drotár B., Nádler M., dr. Szily T., dr. Pányoki L., dr. Séri K., dr. Czirják L., dr. Viktor T., Fekete I., Fekete P., Kenyeres J., Szamosvölgyi J., Szebelényi I., Krinszki I., Martoncsó J., dr. Nagy K., Leövey Sz., Oltványi O., dr. Szigeti P. (csatárok) lépett pályára a DVSC–DMTE aranycsapata ellen: Keskeny K., Nagy M., Kóródi J., Maxim L. (kapusok), Szilágyi S., Fohn S., Móré J., Gere A., Imri I., Csaba J., Kozma J., Kiss F. (hátvédek), Orosz M., Nyíri J., Elek J., Fohn L., Tisza A., Fülöp K., Tömösvári J,., Gömöri T., Deményi J.(fedezetek), Komlóssy I., Leányvári L., Kiss Gy., Beluch V., Szilágyi Gy., Sidlik I., Serfőző L., Szilárd E., Szabó A., Béres L., Varga L., Kálmán S. (csatárok).

A DEAC ezüstcsapata: dr. Bódor Lajos és Szilárd Elek edzők, dr. Kassai L., Ladányi Z., Palchuber K. (kapusok), dr. Környei L., dr. Móricz S., dr. Cséfalvai I., Varsányi A., Várhelyi G., Heinrich G., Fehérvári A., dr. Sipeki P., dr. Hódos J. (hátvédek), dr. Soltész I., dr. Varga I., dr. Vaskó L., Temesvári M., Temesvári T., dr. Dévai L., Jakab S., dr. Mályi I., dr. Kormos M., dr. Bódis Gy., dr. Szabó J. (középpályások), Sándor J., dr. Szűcs J., Stefanik Gy., dr. Szegedi Gy., dr. Veress G., dr. Kéki M., dr. Kalina I., Filetóth L., Gápel E., dr. Tassy I. (csatárok) mérkőzött a DVSC–DMTE ezüstös generációja ellen: dr. Jakab S., Simon I. (kapusok), Nagykaposi E., Domán Gy., Kovács S., dr. Hídvégi L., Pál J., Molnár Gy. Kézi A. (hátvédek), Oláh Gy., Rácz J., Sidó Cs., Makray B., dr. Bakos G., Farkas T. (középpályások), Németi L., Farkas S., Szabó B., Kertész T., dr. Puskás L., Simonyi F., Lázár Z., Nagy I., Hollósi L., Somogyi L., Móré R., Móré Z., dr. Molnár L., Szulics J. (csatárok).

Az ünnepi események fölött dr. Kesztyűs Loránd akadémikus, dr. Kónya István KLTE egyetemi rektor, dr. Kulin László nyugalmazott egyetemi tanár, dr. Ökrös Sándor nyugalmazott egyetemi tanár, dr. Szabó Gábor DOTE egyetemi rektor, dr. Törő Imre akadémikus vállaltak védnökséget. A szervező bizottságot dr. Szilágyi Tibor, dr. Vecsey Tibor, dr. Tóth Károly, dr. Nyirkos István, dr. Kormos Miklós, dr. Hernádi Ferenc, dr. Szabó Gábor, dr. Szegedi Gyula, dr. Szűcs János, dr. Jakab Sándor, Kobzos József, Nagy József, Sidlik István, Bartha János, Kiss Gyula és Fülöp Kornél alkották.

1978-ban a megyei I-ben az ötödik, egy esztendő múlva a 10. helyig manőverezett a DEAC-legénység: Varga – Sallai, dr. Csapó, Magyarics, Németh, Burai István, Máté, Ungvári, Kovács, Csisztu, Balla. Utóbbi produkciója már nem osztott, nem szorzott, miután 1978. április 3-án a Hajdú- bihari Naplóban Filep Tibor újságíró a Gondolatok Hajdú-Bihar minőségi sportjáról címmel publikált dolgozatában kifejtette, hogy a város sportélete akkor léphet előre, ha koncentrálja az erőket, és sportvezetése megfontoltabb sportpolitikát folytat. Tulajdonképpen a közvélemény tudtára adta, amit a megyei pártvezetők és egyéb machiavellisták maguk között „demokratikusan” eldöntöttek, hogy létrehoznak két hibridklubot, a DMVSC-t és a DUSE-t. A gazdasági racionalizáció, a mamutegyesületek életre hívása jelezte, a Kádár-rendszer többé nem tud annyi pénzt adni a sportra és a „szocialista kultúrára”, mint amennyit korábban a vállalatokon, a különféle társadalmi szervezeteken keresztül pumpált – többek között – a labdarúgásba. A II. világháborút követő politikai és gazdasági változások (1948, 1956, 1973, 1979, 1989) pontosan dokumentálhatók a honi sportegyesületek – közöttük a debreceniek – nevének módosulásaiban. 1973-ban, az első olajárrobbanás utáni válságban újraélesztették a DMTE focicsapatát, akkor a Debreceni Építők, a TITÁSZ-Elektromos és az MGM (Göcs) Vasas lett a fúzió áldozata. Mindet a Munkásba kényszerítették, és közben a források ésszerű centralizációjáról, az új struktúrában végbemenő minőségforradalomról meg efféle badarságokról papoltak. Az ország módszeres eladósítása maga után vonta „az egységben az erő” rákosista szlogenjének felmelegítését.

Aranyozott plakett az 1947 és 1977 közötti időszak emlékére



1979-ben újfent beütött a gazdasági krach, ez volt a hírhedett második olajkrízis, amelynek volt képe megint begyűrűzni a szocialista táborba. A hatalom válaszlépésként ismételten fellépett az „áldatlan klubsovinizmussal” szemben, ennek jegyében leheltek lelket az itteni apparatcsikok a két monumentális egyesületbe, miközben nemcsak a takarékosság, hanem a könnyebb ellenőrzési lehetőség is a szemük előtt lebegett.

1979. május 20-án Városérdek, közérdek címmel jelent meg a Hajdú-bihari Naplóban (abban az időben az MSZMP szócsöveként funkcionált) az írás, mely tényként jelentette be, hogy a DVSC és a DMTE egyesülésével megalakul a Debreceni Munkás Vasutas Sport Club (a DMVSC), és a színe kék-sárga lesz, akár a városé vagy a Bocskaié volt. (Ugyancsak ezt a kreációt viselte az alapításakor még piros és kék tónusokat választó DMTE, és ez igen-igen csípte a lokisták szemét. Tetejébe a névvariációban a munkás alkotóelem megelőzte a vasutast. Apró jel volt, annál lényegesebb.) Az említett, direktíva stílusú cikk leszögezte, hogy a település egyetemei és főiskolái létrehozzák a Debreceni Universitas Sport Egyesületet. A kommünikét dr. Szabó Imre, a Megyei Tanács elnöke és Sikula György, a Magyar Szocialista Munkás Párt Megyei Bizottságának első titkára, a nagypolitika regionális hatalmasságai szignózták. Kimondva, kimondatlanul egyszerű felismerés húzódott meg intenciójuk mögött, szerintük a felsőoktatási intézmények képtelenek önerőből eredményes futballklubot életben tartani, ahhoz bázisvállalatok szükségeltetnek. 1979. június 21-én a DEAC, a DASE, az Ybl Miklós Műszaki Főiskolai SE (1966. március 11-től Sport Club ÉGSC néven létezett) és a Debreceni Tanítóképző Főiskolai SE (1957-ben hozták létre) sportolói a DUSE személyi állományába, az új klub tizenegy szakosztályába kerültek. Az egylet elnöke dr. Tóth József, az Agrártudományi Egyetem rektora, ügyvezető elnöke Czédl Lajos, a Kommunista Ifjúsági Szövetség debreceni VB-titkára lett. A színe maradhatott fekete-fehér, de a címerét megváltoztatták. Jellemző létrehozóinak fifikájára, hogy emblémájába az 1907-es évszám került, mely közismerten a DGASE alapításának éve. A DASE elődjét kiáltották ki a DUSE ősének, nem a DEAC-ot, mert úgy hitték, ötletük által nyernek tizenkét történelmi esztendőt. Más kérdés, hogy klubjuk nem élt meg tucatnyi évet sem…

(A DUSE évtizedes történetét külön fejezetben tárgyalom.)

1989 őszén megalakult a KLTE-DSK, amely a DEAC jogutódjának tekintette magát, alapjain épült újjá a klub 1991-ben.

1990. január 23-án elhunyt Miskolcon a csapat legendás kapusa, dr. Kassai László. Mindössze 54 éves volt.

A megyei második osztály debreceni körzetbajnokságban indult a KLTE-DSK futballcsapata, melynek küzdelmeit az 1990–1991-es szezonban Csende Sándor irányításával megnyerte, ám az 1991–1992-es és az 1992–1993-as megyei I-ben csak a roppant szerény 13. hely jutott neki. Néhány évig a szürkeség ellen hadakozott, állandóan a feje fölött lógott a damoklészi kard. Szána Sándor vezette tréningjeit, aki volt a DEAC, a DUSE és a KLTE edzője, miközben ugyanazt a klubot szolgálta. Nem ő vándorolt, az egyleti nevezet változott. (Hajdú-bihari Napló 1993. március 19.)

Az 1994–1995-ös megyebajnokságban váratlanul ezüstérmet szerzett a gárda, hogy a következőben 69 pontot focizzon össze, és 11 egységet verjen a második helyen záró Püspökladányi MÁV-ra. (Pedig decemberben itthon veszített ellene.) Gyarmati András edző kerete: Hriszosztomu Konsztantinosz, Berettyán Gábor (kapusok). Berettyán Gyula, Zsupos Attila, Kunkli János, Katona László, Gesz-

A megyei másodosztály győztese az 1990–1991-es bajnokságban



A DEAC együttese 2003-ban A DEAC együttese 2003-ban ti Imre, Mező Sándor, Pálincsár Zsolt, Csontos Pál, Sáfár László, Sumi László, Forgó László, Oláh Zsolt, Sára Zoltán, Siklósi Csaba, ifjabb Makray Balázs, Csukás Béla, Siklósi Zoltán (mezőnyjátékosok).

Az aranyérem utáni NB III-as indulást – megfelelő anyagi források hiányában – nem vállalta a vezérkar. Illetve vállalta volna, de mire jelentkezett, késő volt. A következő történt: miután nem nevezett, a megyei második helyezett Püspökladány jelezte, hogy szívesen elindulna helyette. Ezenközben a DEAC-nál is történt előrelépés, a 2 millió 300 ezer forintot, mert körülbelül ennyibe került volna a rezsi a magasabb régióban (Hajdú- bihari Napló 1996. július 9.), valahogy előteremtették. Igen ám, de egyik hajdú-bihari együttes nevezését sem fogadták el! A versenykiírás szerint nem a megyei második helyezettnek jár alanyi jogon és automatikusan a visszalépett mandátuma, hanem a legjobb NB III-as kiesőnek. Mindketten maradtak tehát a megyében. (Hajdú-bihari Napló 1996. július 18.)

Azóta is folyamatosan a megyei egyben menetel a DEAC, az ezredfordulót követően állandóan az élbolyhoz tartozik, három bronzérem és egy ezüstérem az utóbbi évek termése.

Az 1999–2000-es ligában Selyem Nándor, a DMVSC hajdani briliáns technikájú irányítója volt a trénere. Az ezüstérmes alapformáció: Laczkó Sándor – Toka Zsolt, Incze Dénes, Molnár Csaba, Nagy Róbert, Köstner Tamás, Tóth Viktor, Zsupos Attila, Batta Mihály, Nagykaposi Zsolt, Oláh Dávid. Mellettük gyakorta pályára léptek: Hriszosztomu Konsztantinosz és Czére Péter (kapusok). Ifjabb Makray Balázs, Búr Viktor, Vietorisz József, Katona Zoltán, Grubisics Zsolt, Vadon Péter, Kecskés Sándor, Riskó Mihály, Fodor Péter, Csontos Pál, Boros Antal, Smidéliusz József, Nagy Richárd, Lőrincz Zoltán, Takács István, Berán Balázs és Dalanics János (mezőnyjátékosok).

Selyem Nándornak rövidesen távoznia kellett, állítólag konfrontálódott Csende Sándorral. Főként azt vetette főnöke a szemére, hogy kevés egyetemistát játszatott. Ördögi a kör: ha többet betett volna a kezdőbe, az eredmények maradnak el.

2003 nyarán Téglási Gábor vette át az edzői teendőket, munkája mellett védte együttese hálóját is. Erősítésnek Dobos Attila és Balk Károly érkezett, a társaságot Katona Zoltán patronálta. (Hajdú-bihari Napló 2003. július 16.)

Az 1945 utáni mestereik sorából Palotás (Pavnicza) István, Sidlik István, Kántor Dezső, Szilárd Elek, Nagy Mihály és Juhász Gyula munkásságát emelem ki. Az 1991-es újjáalakulást követően idősebb Makray Balázsét, Lipők Lajosét és Téglási Gáborét. Nem csekély tendenciózussággal teszem. Elfogultságom oka, hogy valamennyien futballoztak a DVSC-ben.

A 2008–2009-es DEAC-Szertár Sportboltot Katona Zoltán játékos-edző és Gulácsi Bence technikai vezető irányították. Oszlopos tagja volt a DVSC egykori kiváló középpályása, Siklósi Csaba. Gyakori összeállítása: Szabó Péter – dr. Riskó Mihály, Tóth Zoltán, Takács Ádám, Radványi Róbert, dr. Köstner Tamás, Boda Pál,

Halász András, Jenei Zsolt, Siklósi Csaba, Bencze Zoltán. Cserék voltak: Toka Zsolt, Szőke Péter, Balla Imre, Buglyó Dávid, Buzai Gergő, Kovács Sándor, Katona Zoltán, Gulácsi Bence. A csapat az ötödik helyre futott be. 2009 nyarán a keret együtt maradt, a régiekhez Pálos Gergő, Némethi Márton, Orosz Attila, Katona Zsombor és Kozma István csatlakozott. Hajdú-Bihar megye első divíziójában küzdöttek a fehér-feketék, s a táv felénél a

3. helyen álltak. (Ebben az osztályban a kezdetektől számítva 2010-ig a 29. idényüket töltötték.) Miben rejlik az egyesület titka? Leginkább abban, hogy valódi klub tudott maradni, az angol eredetű szó igazi értelmében, és mindig is az marad. Ápolja hagyományait, míg mások alig vagy egyáltalán nem törődnek a tradíciókkal. Erről a nemes törekvésről meggyőződhettek mindazok, akik részt vettek 2009. június 20-án, az egyesület fennállásának 90. éve alkalmából rendezett ünnepi ebéden. Dr. Nyirkos István professzor úr, az egylet örökös tiszteletbeli elnöke vállalta magára a házigazda szerepét, ő fogadta a vendégsereget az elegáns étteremben, mely külsőségeiben egyáltalán nem emlékeztet a néhai menzára. Vendégsereget írtam? Inkább kellett volna az Alma Materhoz visszatérő öreg (de nem vén) deákokat, akik újra örültek egymásnak, az életnek, a kancsóban aranyló bor zamatának, és égő gyertyák remegő lángjai mellett emlékeztek mindazokra, akik sajnos már nem lehettek közöttük. (Dr. Kéki Miklóst, dr. Szilágyi Tibort és dr. Kassai Lászlót özvegye, valamint néhány hozzátartozója képviselte.)

Sokan elhozták feleségüket. Mások egyedül érkeztek, mondván, a futball férfiaknak való, nem asszonyoknak. Híres egyetemi tanárok, kiváló edzők, elismert orvosok, jeles mérnökök, neves újságírók, jól pozícionált közéleti személyiségek szeretetre méltó szerénységgel élvezték a szombat délután örömeit, hogy az egyre kíméletlenebb tempóban végzete felé sodródó világunkban harmóniára, nyugalomra és vidámságra leltek. Akár négy-öt évtizede, mikor szilaj csikókként száguldoztak a nagyerdei gyepszőnyegen, majd a csatakos öltözőpadra rogyva megbeszélték a meccs élményeit. A nyári vihar elültével felkerekedtek, hogy megnézzék az utódokat, amint a Báránd ellen a maguk harcát vívják. Az eredmény igazán másodlagos volt.

2009. június 20-án délután mindnyájan boldogok voltak, hisz hazataláltak. Diák marad az ember, amíg csak él…

A DEAC csapata teremtornán vett részt 2005. december 27-én

Share

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés