Az ismert fotós, Derencsényi István otthonra lelt a DEAC-nál.

Akik szeretik a sportot a cívisvárosban, biztosan látták már a pálya, medence, rekortán vagy éppen a ring mellett kattogtatni masináját. Derencsényi István, vagy ahogyan mindenki ismeri, „Deri” az évek során több száz sporteseményen fotózott már ország- és világszerte, fényképezett olimpián, világbajnokságon, bajnokavatón. Sokszor testközelből dolgozhatott hazai és külföldi világsztárokkal, emellett a Debreceni Egyetem és a DEAC munkatársa is.

Mikor és milyen indíttatásból vettél először fényképezőgépet a kezedbe?

Tizenhárom évesen kerültem be az ismert szurkolói csoportba, a Szívtiprók Ultras Debrecenbe. Mindig érdekelt a fotózás, egészen kis koromtól kezdve szerettem rajzolni, tehát vizuális beállítottságú ember vagyok. Rendszeresen focimeccsre járó voltam, együtt készítettük a koreográfiákat, látványelemeket a srácokkal, és kellett egy ember, aki mindezt megörökíti. A barátaim “rávettek”, hogy én fényképezzek, hiszen tudták, szeretek fotózni. Szerencsém volt, mert így odakerülhettem a pálya szélére, a kerítésen belülre. Nem csoda, hogy mind jobban érdekelni kezdett a sportfotózás. Természetesen akkoriban nem csak a tapasztalatom hiányzott, hanem a megfelelő technika is, és akkor még filmre fotóztam. Nem lehetett ellőni, mondjuk, ezer képet, hanem csupán egy vagy két tekercs állt rendelkezésemre. Tulajdonképpen így gyakoroltam. Egy nagyon kedves ismerősöm, Nagy Gábor, aki a Debrecen című újságnál dolgozott fotóriporterként, maga mellé vett és tanítgatott a szakmára. Ezzel párhuzamosan indult a DVSC hivatalos internetes oldala a 2000-es évek elején. A portál főszerkesztője, Nyitrai Daniella tudta, hogy ott vagyok minden meccsen a pálya szélén, és elkezdtünk együtt dolgozni. Nem volt idegen tőlem a helyi sportvilág, hiszen tizenkét évesen például már jártam focira, kézilabdára vagy kosárra a Force Fielddel. Utóbbi sportágban nagy rangadókat vívtunk például a Szolnokkal vagy a Nyíregyházával. Senánszkynak nagyon szurkoltunk, volt egy „Air Sena” lepedőnk is.

Szűk húsz esztendővel ezelőtt mennyire volt nehéz egy kezdetben civilnek bejutnia a játéktér mellé?

Sokkal egyszerűbb volt bejutni, mint manapság. Akkoriban nem volt ilyen szigorú akkreditációs szabályzat, a vezérszurkolók jelezték Képíró Jánosnak, a DVSC főrendezőjének, hogy van egy fotósuk, és beengedtek. Az idegenbeli mérkőzéskre is sikerült a tábornak delegálnia engem. Nagyjából úgy működött, hogy odamentem egy sajtóigazolvánnyal, és bárhová be tudtam jutni. Később a DVSC is akkreditált a meccsekre.

Ezzel egy időben már külsősként is dolgoztál a cívisvárosi médiában.

Igen, az említett Debrecen című lapnál, fotóztam focit, kézilabdát, kosárlabdát, bármit. Az akkor megalakult Debreceni Sportcentrum rendezvényein is ott voltam a gépemmel. Mivel még gimnáziumba jártam, így evidens volt, hogy csak külsős munkatársként dolgozhatom. Amikor leérettségiztem, éppen fotóst kerestek az Inform Médiánál, a Tipp Magazinhoz. Ott már a sporton túl sok egyéb, színes témát jelenítettem meg. Hálistennek Debrecenben rengeteg világeseményt rendeztek, és rendeznek a mai napig, például a Főnix Csarnok megépítése óta minden sportrendezvényen ott voltam. Fotóztam már itthon tornász vébét, úszó Európa-bajnokságot, valójában felsorolni sem lehet a világeseményeket, köszönhetően annak, hogy Debrecen egy pezsgő sportváros. Ami a pályafutásomat illeti, 2007-ben átkerültem házon belül a Hajdú-bihari Naplóhoz, ahol 12 éven át dolgoztam.

Mikor kerültél kapcsolatba a DEAC-családdal?

A régi DEAC-os futballistákkal, a “nagy öregekkel”, Katona Zoliékkal régóta baráti kapcsolatot ápolok. Ünnepeltünk megyei bajnoki címet, jártam velük idegenbeli meccsekre, vagyis az egyetemi klub sportolóit már ekkor is fotóztam. A DEAC mindig is közel állt a szívemhez. Persze, régen nem volt ennyi kiváló és eredményes szakosztálya a klubnak, most sokkal színesebb az élet a DEAC-nál.

Mikor fűződött szorosabbra a viszonyod az egyetemi klubbal?

2018 végén felmondtam a Naplónál, mert az ottani munka már nem volt összeegyeztethető a mostani életemmel. Szerencsére – pont azért, mert nagyon sok csapatsportág van a klubnál – a DEAC-nak éppen fotósra volt szüksége, ezért meg tudtunk egyezni a klubbal.

Fotósként melyek a kedvenc sportágaid, melyeket szereted a legjobban megörökíteni?

A vizes sportokra és a labdajátékokra specializálódtam. A DEAC-nál azért is szeretek dolgozni, mert hatalmas “játszóterem” van. Sokféle sportágat fotózhatok, így itt sokat tudok fejlődni. Családtagként tekintenek rám a klubnál, és valóban bármit fényképezhetek, akár az öltözőbe is bemehetek, mondjuk. Szóval ez számora egy óriási vizuális “játszótér”. Ez annak ellenére családias légkörben zajlik, hogy nagyon sok az első osztályú csapat most a DEAC-nál. A családiasság nem elcsépelt kifejezés, mert valóban gondolunk és figyelünk egymásra. Mondok egy példát erre. A nemzetközi sportújságíró-szövetség egyik díját nekem ítélték, és másnap játszott a DEAC kosárlabda együttese bajnoki találkozót, amelyen fotóztam. A meccs előtt 1200 szurkoló szeme láttára behívtak a pályára, és kaptam egy Deri feliratú, DEAC 100 címerű mezt, rajta egy fektetett nyolcassal. Ez olyan gesztus volt, ami csak megerősített abban, hogy még jobban megbecsüljem a helyet, ahol vagyok.

Mondhatni, hogy erre a bizonyos díjra vagy a legbüszkébb a pályafutásod során?

Jó megméretni magát az embernek, többször is megtörtént, hogy díjaztak, de nem vagyok egy pályázó alkat, nem is a díjakért csinálom, amit csinálok. Nem erre vagyok a legbüszkébb, hanem inkább arra, hogy 35 évesen elmondhatom: amit gyerekkoromban elképzeltem, az valóra vált. Kipipálhattam, hogy voltam nyári- és téli olimpián, többször voltam hivatalos fotósa úszó világbajnokságnak, vizes vébének. Ezek az álmaim valóra váltak, és szeretném, ha még sokáig a sport közelében dolgozhatnék.

Mi a legnehezebb a szakmában, mi az ismérve egy jó sportfotósnak?

A jó sportfotós felkészült és szívből szereti a munkáját. Úgy nem lehet kimenni egy eseményre, hogy a sportágat vagy a játékosokat nem ismerem, nem tudom, melyik sportoló mire, hogyan reagál. Fontos képben lenni, mert ezredmásodpercek alatt kell reagálni az eseményekre. Egy mérkőzés előtt felépítem a fejemben, hogy mit szeretnék visszaadni a képeimmel. Ha valamelyik tervem nem sikerül, nem rágódom rajta, hanem megyek tovább. Véleményem szerint egy galériában ne legyen ezer kép, hanem csak 10-15 olyan fotó, amelyekből leszűrhető a teljes történet. Akár győztes, akár vesztes meccsről van szó, a nézőnek meg kell mutatni, mi történt. Igyekszem a zsánerképekre “rámenni”, az érzelmekre, a hangulatokra, ehhez pedig ismerni kell a sportágat és a résztvevőket.

(írta: Tamás Nándor, fotók: civishir.hu)