Amint arról korábban beszámoltunk, a DEAC négyfős futócsapata két bringás kísérő és egy sofőr támogatásával sikeresen teljesítette az Ultrabalatont. A Debreceni Egyetemet és a DEAC-ot idén első alkalommal képviselte csapat a tókerülésen. Mayerné Tóth Judit, a klub terepfutó-szakosztályának tagja azonban már nem először vett részt a viadalon. A verseny után készített élményebszámolóját ezúttal változtatás nélkül közöljük, íme.

„Csak egyszer élsz” – szólt az NN Ultrabalaton idei jelmondata. Szerencsére megkerülni azért nem csak egyszer lehetséges, hisz már a 17. alkalommal került megrendezésre ez az európai viszonylatban is nagy nevű aszfaltos futóverseny, mely egyben Közép-Európa leghosszabb futóversenye is.

Csütörtökön, a 0. napon igyekeztünk minél jobban ráhangolódni a versenyre. A majdnem 5 órás utazás fáradalmait azzal pihentük ki, hogy az egyetemi szállásunk elfoglalása után belevetettük magunkat a versenyközpont fieszta hangulatába. Gyorsan felmarkoltuk a rajtcsomagjainkat, mely az eseménypólónkon kívül magában rejtette a nyomtatott kék színű rajtszámainkat és az időméréshez szükséges óraszerű chip-et, amit majd minden váltásnál továbbadunk, amolyan staféta botként. Én – ha nem is vén – de rutinos rókának számítok a többnapos futóversenyeken, így célirányosan megtámadtam az épp kinyitó támogatói sátrakat, ahol mindenféle apróbb ajándékokat lehetett ügyes és szerencsés kézzel kipörgetni szerencsekeréken. Természetesen a kerék kisebb ráhatásra mindig pont ott állt meg, ami az áhított ajándékot jelentette. Így kis csapatunk zárásig gazdagabb lett több szatyornyi sapkával, törölközővel, szúnyogriasztó krémmel, plüss ponttyal vagy éppen fejlámpával. A klinikai dolgozóink a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat Közhasznú Alapítvány standjánál döntöttek újraélesztésben rekordokat, míg én a Honvédség katonai toborzó sátránál fitogtattam a nem létező célbalövő tudásomat – meglepően jó eredménnyel.

A versenyfelkészülés záró momentumaként feltöltöttük szénhidrát raktárainkat a Gyermelyi ’all you can eat” tésztapartin – szerény személyem igencsak komolyan vette az „amennyi beléd fér” részt és 5 tányér paradicsomos pennét + diós laskát juttatott indirekt módon az izmokba.

A csütörtöki napunk tehát pompásan sikeredett, és minden adott volt a tökéletes tókerüléshez. Pénteken hajnali 5-kor mosolygós szemmel, teljes menetfelszerelésben ébredtünk a verseny napjára.   6:30-ra már a rajtközpontban vártuk az egyéni versenyzők rajtját, közben tettünk-vettünk, ismerősökkel találkoztunk, pacsiztunk, váltottunk pár buzdító szót a többi futóval és hangolódtunk. A 211 km-t 4 futó között osztottuk fel egyenletesen, én nyitottam a kört egy 11,6 km-es szakasszal, majd folytattam az 5., 9., 13., és 17. szakasszal, összesen 51 km-t gyűjtve össze.

Már 2021-ben indultam egy két fős csapat tagjaként, így nagyjából tudtam, mire számítsak. Az első három távomat ismertem – bár az északi oldalon voltak változtatások, kikerültek a magasabban fekvő hegyi szakaszok, így a verseny szinte teljesen a tóparti kerékpárúton haladt ebben az évben, kiegészítve kisebb, másodrendű útra terelt részekkel.

Amire fel kellett készülni, az a hirtelen beütő meleg. Ez a májusi időpont az évnek pont az a része, amikor hirtelen ugrik a hőmérséklet, és a futók nagyobbik része még nincs hozzászokva a tűző napon futáshoz. A kellemes, 15 fokok után az árnyék nélküli 25 fok kellemetlen meglepetésként érheti a felkészületlenebbeket. Melegben az emelkedett pulzus és az intenzív párologtatás miatti nagyobb folyadék és sóvesztés könnyen vezethet kiszáradáshoz, hirtelen teljesítményromláshoz, izomgörcsökhöz. Ez ellen azonban lehet tenni emelt folyadékbevitellel, sótabletta fogyasztásával és a szilárd ételek mellőzésével, amíg a hőmérséklet nem csökken. Én már két hete melegben készültem, kifejezetten az UB ezen szakaszait célozva meg, és az eredmény nem is maradt el. A legmelegebb időszakokban sem okozott problémát tartani a kitűzött tempót, sőt még gyorsabb is tudtam lenni az elvártnál. Alapvetően számomra nem a táv jelentett kihívást, hanem a szakaszokra bontás. Első alkalommal versenyzek ilyen felállásban, tapasztalat híján nem sejthettem, a testem tudja-e tolerálni, hogy 24 órán belül 5-ször is neki kell iramodni. Előre elkészítettem a frissítési tervemet (mikor mit és mennyit fogok inni, mivel fogom pótolni az elhasznált energiát és sót). Tudtam, hogy a szilárd ételek a magas pulzussal járó aktívabb időszakban – vagyis futáskor – gondot jelenthetnek majd – puffadást, émelygést, hányingert okozhatnak, rosszabb esetben hányást – így csak vízben oldott ún. izotóniás szénhidrát port, sótablettát fogyasztottam és a futások között vizes kólával pótoltam a szénhidrátot és a folyadékot. Amint rátértünk az esti szakaszokra, már megkívántam egy-egy harapás vajas kenyeret, kovászos uborkát, de a mennyiséget akkor is minimálison tartottam, csak az új sós íz miatt fogyasztottam inkább.

Én alapvetően hosszabb távokra készülök és a felkészülés egyik állomásaként tekintettem az Ultrabalatonra ebben az évben. Felmérésnek szántam, mennyire bírom a sorozatterhelést, és hogy sikerült-e gyorsulnom az elmúlt hónapok edzései hatására. Nem titkolt vágyam ezen a versenyen egyszer egyéniben rajthoz állni és sikeresen teljesíteni a 211 km-t, méghozzá úgy, hogy egy szép élmény, egy élvezetes futás maradjon meg emlékbe. Ehhez viszont kemény munka és szigorú, szisztematikus felkészülés szükséges. A távhoz fokozatosan kell hozzászokatni a szervezetemet. Legnagyobb örömömre minden szakaszt kirobbanó kedvvel, frissen és céltudatosan kezdtem meg. Az 5. szakaszon kicsit lassultam már, de később rájöttem, hogy sok tartalékom maradt. Úgy adtam tovább a chipet az utolsó szakaszomon, hogy ha azt mondják, ismét futni kell, akkor szívesen vállaltam volna a plusz kilométereket. Semmilyen sérülést nem szenvedtem, megkíméltek a vízhólyagok, az izommerevség is. Ez mutatja, hogy sikeresen fel tudtam készülni és tovább léphetek a nagyobb távok felé.

A csapatról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Sofőrünk, Melinda mindenhová időben és izgalom nélkül elvitte a futókat. Minden flottul ment, sosem kellett izgulni, hogy lekéssük a váltást. A kerékpáros kísérőink – Viki és Zsolt – bármikor segítettek, ha óhajtottunk valamit. Zsoltnak annyira megtetszett a feladatköre, hogy már tervezi a következő alkalmat, amikor hosszabb távon is végig kísérhet valakit. Én alapvetően magányos farkas vagyok, hozzászokva, hogy a futások alatt minden felmerülő problémát magam oldok meg. A csapatjáték nem az erősségem. Ezzel együtt ámulatba ejtett, milyen jól működött ennek a 7 – szinte idegen – embernek a dinamikája. A tagok olyan komolyan összecsiszolódtak, mintha legalább a 20. versenyükön vettek volna részt. Külön kiemelném Sárkány Szilvit, aki kerékpáros kísérőből vált futó taggá, és teljesen komfortzónán kívül teljesített a maga 50 km-ével. Számomra példa értékű, milyen kitartással, vasakarattal, kemény fejjel ment végig és vitte be a DEAC csapatot a célba, ahol az örömkönnyeit hullajtva borult Viki karjába. Ha csak egy képet mutatnék meg az első Debreceni Egyetemi csapatról bárkinek is, ez a pillanat lenne az.

Remélem, folytathatjuk még és új tagok is átélhetik az Ultrabalaton élményt a Debreceni Egyetemet képviselve.”

PKZs