Rendhagyó interjúval jelentkezünk: a DASE U14-es gárdájának csapatkapitánya, Miskolci Levente kérdezte mesterét, Takács Tamást, aki egy nagy bejelentéssel is szolgált.

Miskolci Levente vagyok, hatodik osztályos tanuló, s immár hetedik éve edződöm Takács Tamás kezei alatt. Taki bá’-ra öt és fél éves korom óta példaképként tekintek, így nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy vele készíthetek interjút. A járványhelyzetre való tekintettel z kérdések e-mailben kerültek elküldésre és így érkeztek a válaszok is.

Mikor és hogyan kezdődött a kapcsolatod a focival?

Még gyerekként kezdtem én is a focit, az anyukám vitt el az első foci edzésemre Katona Peti bácsihoz 5 és fél évesen. Akkor még azt szerettem volna, hogy az edző bácsi csak velem foglalkozzon. Sajnos ez már akkor is kivitelezhetetlen volt, így egy fél év után mikor visszatértem a 2-dik edzésemre, akkor már tudtam a társaimmal is játszani.

Mi volt a végső célod, mint focista? Sikerült-e elérni? Ha nem, miért nem?

Gyerekként én is arról álmodoztam, hogy egyszer a nagy közönség előtt játszhatom egy nagy csapatban. Sajnos ez ahogy nőttem egyre távolabbinak tűnt, de sok szép dolgot megéltem labdarúgóként: játszhattam a Nagyerdei Stadionban, ifistaként Garamölgyi Lajos bácsi – a Loki legendás edzőjének – több edzésén is részt vehettem, és mondhatom, hogy nagyon szerette a játékomat. Nagy örömforrás nekem a labdarúgás, számos csapatba szerepeltem és a labdarúgásnak szinte az összes szakágában rúghattam a bőrt (labdarúgás, futsal, strandlabdarúgás).

Mi vagy ki motivált abban, hogy edző legyél és gyerekekkel foglalkozz?

Kaptam egy lehetőséget, még szinte gyerekként, 20 éves fejjel, hogy segíthettem Garamvölgyi Péter edzőnek a DEAC-ban. Ő még akkor kicsi gyerekekkel foglalkozott. Ezt a lehetősséget, hogy együtt dolgozhatok azzal, akinek az apukája engem is edzett, nem hagyhattam ki. Így Péterrel együtt taníthattam és nevelhettem a gyerekeket. Ez nagyon motivált már akkor is. Így a labdarúgás szépen lassan kicsit háttérbe szorult és a gyerekekkel eltöltött idő és a tőlük kapott szeretett motivált igazán. Végül is így lettem 20 évesen Tamás bácsi.

Hogyan érzed magad az edzői szerepben?

Nagyszerűen érzem magam ebben a szerepben, még nagyon sokáig szeretném csinálni ezt a szakmát. Örülök, hogy rátaláltam erre a munkára, a DEAC-ban kaptam meg az első lehetőséget, hogy önállóan edzhetek egy csapatot, a 2008-2009-es korosztályt.

Szerepel-e a távlati terveidben, hogy felnőtt csapat edzője legyél? Ha igen, milyen elvárásoknak kell megfelelni, hogy így legyen?

Az évek alatt megismerve önmagamat és a gyerekekkel való együttműködést, elhatároztam, hogy csak utánpótlás gyerek csapatokkal szeretnék foglalkozni. Célom megtanítani az alapokat és a szeretném megszerettetni minden gyerekkel a labdarúgást, hogy úgy szeressék a focit a gyerekek, ahogy én szeretem és úgy szeretném megszerettetni velük, ahogy velem is megszerettették az edzőim.

Véleményed szerint milyen egy jó focista és egy jó edző?

Egy jó focista tudja, hogy adott szituációban mit kell tennie, legyen az a pályán vagy a pályán kívül. A pályán jó döntéseket kell hozni, hogy jó focisták legyünk, ez igaz az életben is. Tudjuk, hogy nem mindig hozhatunk a jó döntést, ilyenkor a legtöbbször nehéz helyzetbe kerülünk vagy padlóra, vagy éppen kapunk egy “pofont”. Ebben próbál a jó edző segítséget nyújtani, példát mutatni a pályán és azon kívül is, segíti a játékosait meghozni a jó döntést. Egy jó edző érzésem szerint nevel, tanít és irányt mutat.

Azon kívül, hogy megtanítod nekem, hogyan bánjunk a labdával, milyen plusz tanácsot tudsz adni, hogy hasznos tagja legyek a csapatnak és meccseket nyerjünk?

A technika a legfontosabb, már óvodás kortól nagy hangsúlyt fektettünk a labdakezelésre (labdaérzékelés és technikára). Ez a legfontosabb a labdarúgásban, illetve az is, hogy minél gyorsabban tudjanak a gyerekek egy technikai elemet kivitelezni. Sok gyakorlás kell és labdaérintés, hogy ez automatikusan működjön a pályán. Minden csapatnak szüksége van vezérre. Én már csak a koromnál fogva is, megkaptam azt a megtiszteltetést, hogy a DASE felnőtt csapatának a csapatkapitánya lehetek. Ezzel azt a feladatot is kaptam, hogy míg az edző kintről segíti a csapatot, addig én belülről próbálom irányítani őket. Ha az edző nincs, én vagyok a második legfontosabb tagja a csapatnak, ez vagy te is, irányítsd a csapatot és sok meccset fogunk nyerni!

Tudom, hogy friss házas vagy, mivel volt szerencsém a csapattal ott lenni az esküvődön. Az érdekelne, hogy edzőként, aktív focistaként mennyire nehéz a munkát összeegyeztetni a magánélettel?

Igen, ott voltak a gyerekeim is az esküvőnkön. Ez nagyon jól esett nekem, mindig is arra vágytam, hogy ezeket a pillanatokat is együtt élhessük meg veletek csakúgy, mint a mindennapokat. Edzőként és focistaként is számomra a legfontosabb a család. Ebbe pedig ti is beletartoztok, minden gyerekre úgy tekintek mintha a sajátom lenne. Hozzám bármikor jöhettek és segíteni fogok nektek, bármiről is legyen szó. Összeegyeztetni nem olyan nehéz, a családon belül mindenki tudja mi a dolga és a kötelezettsége. Viszont az nagyon nagy szó, hogy mind a ketten Rebekával azt a munkát végezhetjük, amit szeretünk. A gyerekeim ti vagytok, de lassan már saját gyermeknek is örülhetünk, mivel október közepén érkezik a kisbabánk. Hamarosan megtapasztaljuk, milyen is egy gyermekkel együtt élni és figyelni, vigyázni a mindennapjait úgy, mint ahogy ezt eddig veletek tettem. Izgatottan várjuk milyen lesz az élet szülőként.

Köszönöm szépen Taki bá’, hogy elkészíthettem veled ezt az interjút! Sok sikert kívánok focistaként és edzőként is, valamint nagyon jó egészséget, sok boldogságot a babához! Olvashatta mindenki, hogy a példaképem már fiatalon elérte a legfőbb célját: azzal foglalkozik amit szeret, a munkája az ami a hobbija is, és ezt a magánéletével nagyon jól össze tudja egyeztetni. Én felnézek rá.