A DEAC kerekesszékes vívója hazatért Párizsból, és értékelte a teljesítményét. Szóba került a jövőbeni terv és a család is. Interjú!

Érmekért utazott a paralimpiára, ám kardban a kilencedik, tőrben az ötödik helyen végzett Osváth Richárd, aki mégsem elégedetlen, mert meglátta azt a sok jót is, ami körülvette Párizsban.

– Kezdjük azzal, hogyan értékeled a paralimpiai szereplésedet?

– Keserédes érzések kavarognak bennem, mert amikor elindul az ember bármilyen eseményre, úgy gondolja, meglehet az érem, de bármikor közbejöhet valami, ami felülír mindent. Most így alakult.

– A tőr az erősebb számod, és ebben jó esélyed is volt az éremre, ám a negyeddöntőben egyetlen tussal alulmaradtál Hakan Akkayával szemben. Mi zajlott le benned, amikor 14:14-nél a török vitte be az utolsó találatot?

– Összetörtem egy kicsit, mert ezt az asszót hoznom kellett volna. Nem esett jól, de muszáj volt ezen átlendülni, hiszen újabb meccsek vártak rám.

– Utólag visszagondolva, mi lehetett a gond?

– Már ott kezdődött az egész, hogy nagyon izgatott voltam, aludni sem tudtam rendesen. Hiába voltam már három paralimpián, ez a közeg más, mint a többi verseny, és emiatt jobban stresszeltem, folyton kattogott az agyam. A rendezés terén is voltak fennakadások. Nagyon sokat kellett sétálni, egy nap húszezer lépést tettünk meg, mindezt úgy, hogy mozgássérültek vagyunk. A pást lent volt, nekünk viszont az emelet és a földszint között kellett közlekednünk össze-vissza, kacskaringós utakon, ami sokat kivett belőlünk. Jelentős volt a csúszás is, nem kezdődtek el időben az asszók, ez is megzavarta a vívókat. Nem ehhez vagyunk szokva, hiszen például a világkupaversenyeket teljesen másképpen rendezik, nem úgy, mint itt.

– A DEAC évadzárón említetted, hogy édesanyád, a feleséged és a három gyermeked is elutazik Párizsba, és kicsit aggódtál, nem vonja-e el a figyelmedet a jelenlétük. Utólag hogy látod, jó volt, hogy a helyszínen szurkoltak?

– Azt gondolom, igen, bár nem találkoztam velük a verseny alatt, ebben is egyeztünk meg. Reggel láttam őket a lelátón, integettem nekik, de csak délután, amikor lementek az asszók, akkor tudtam velük beszélni először. A szereplésem ugyan nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, de nagyon jólesett, hogy utána ott voltak nekem, át tudtam őket ölelni. Ezek az igazán fontos dolgok.

– Ha már a filozófia felé terelődött a szó… Párizsba magaddal vitted Dan Millman A békés harcos útja című regényét, amely egy önismereti könyv. Sok segített?

– Mostanában kezdett el foglalkoztatni ez a világ. Az a baj, hogy ha veszítek, magamba zuhanok, önostorozó tudok lenni, és talán ebben segít ez az új gondolkodásmód: ami elmúlt, az elmúlt, ami most van, azt pedig meg kell élni, és pozitívabban látni a történéseket.

– Három éve vívsz a DEAC kötelékében. Jó döntés volt a cívisvárosba költözni és az egyetemi klub színeiben versenyezni?

– Abszolút. 2021-ben, a tokiói paralipiáról egyenesen ide jöttem. Nagyon kedvesen fogadott az edző, Dávid Laci és az egész DEAC vezetősége. Innen is köszönöm nekik, hogy támogattak mindenben. Remélem, hogy a következő négy évben tudok olyan eredményeket elérni, amivel meghálálom azt a szeretet, amit itt kapok.

– A paralimpia előtt mit fogalmaztál meg magadban a folytatást illetően?

– Kicsit messzebbről indulnék. Elég nyögvenyelősen alakult az elmúlt pár év, nem mindig voltam motivált, sokszor úgy éreztem, hogy elfáradtam. Rengeteget ingáztam Budapest és Debrecenben között, mert a tőredzéseim a fővárosban zajlanak. Július körül kezdett megváltozni ez a hozzáállás, nagyon jó volt edzőtáborozni, élveztem a munkát, hogy készülünk erre a nagy versenyre. Akkor döntöttem el, hogy még nem hagyom abba.

– Ezek szerint irány a 2028-as Los Angeles-i paralimpia?

– Igen, de mivel semmit sem adnak ingyen, újabb versenyek és sok munka vár még rám addig. Próbálok majd kiharcolni egy kvalifikációt, ott pedig szeretném úgy lezárni a pályafutásomat, hogy boldog és elégedett legyek.

Fotók: Víg Johanna/MPB