Jó esély van rá, hogy lesz sportolónk az olimpián Battai Sugár személyében, hiszen a női kardcsapat kiharcolta a párizsi részvételt. Az idáig vezető út azonban rendkívül rögös volt. Dávid László, a DEAC vívószakosztályának vezetőedzője beszélt a korábbi megpróbáltatásokról, amelyról szerencsére már múlt időben beszélhetünk, hiszen jelenleg a legjobb körülmények között készülhetnek.

– A magyar női kardválogatott elérte célját: kiharcolta a részvételt a párizsi olimpiára. Hosszú volt az idáig vezető út?

– Teljesen más kvalifikációs ciklus volt az idei, mint a tokiói olimpia előtti. A tavalyi világbajnoki cím után “szinte” már csak le kellett vívni a csapatversenyeket. A viccet félre téve, nagyon komoly fegyvertény az újabb olimpiai kvalifikáció, az idáig vezető út egy jól megírt hollywoodi sportdrámához hasonló volt. Az elmúlt tíz-tizenöt év vérrel és verítékkel elvégzett munkájának, megvívott harcainak az eredménye, hogy most Sugi esetében olimpiai, míg Ricsinél paralimpiai kvalifikációról beszélgethetünk.

– Aki olvassa ezeket a sorokat, a „hollywoodi sportdrámára” biztos felkapja a fejét…

– Nem mindig voltak a debreceni vívósportban olyan lehetőségek, mint amilyeneket manapság a DEAC tud biztosítani. Évekig munka mellett tudtam csak a vívással foglalkozni, gyakran a saját fizetésemet öltem bele, hogy minőségi vívásoktatás is elérhető legyen a gyerekek számára. Előfordult olyan is, hogy egy kocsmafolyosón kellett edzenünk, mert nem tudtunk termet bérelni, akinek lehetősége lett volna rá, nem tudott, de inkább nem akart segíteni. Mindig határozott elképzelésem volt arról, hogyan kell a vívást oktatni, mi kell ahhoz, hogy a vívósport is a legmagasabb szinten legyen jelen Debrecen városában. Pont emiatt a határozottságom miatt, mindig is voltak konfliktushelyzetek, többször megkaptam, hogy nem értek a víváshoz, nem tudom jól menedzselni a sportolóimat, valamint a klubomat. Az egyik legfájóbb mind közül az volt, amikor a fejemhez vágták, hogy nem a debreceni érdekeket szolgálom. Úgy érzem, hogy tanítványaim eredményeivel minden korábbi és jelenlegi kritikára igencsak megfelelő választ sikerült adnom. Akik négy-öt éve minden alkalmat megragadtak arra, hogy gyakran a becsületsértés határát is átlépve kritizáljanak, mára elhallgattak, lesütött szemmel mennek el mellettem, amikor véletlenül találkozunk. A legnagyobb elismerés számomra az, amikor látom, hogy az én módszereimet is használva érnek el sikereket.

– Végre sínen vannak?

– A Debreceni Egyetem és a DEAC kiváló lehetőséget biztosít a sportolóink és az edzőink számára a vívásban történő önmegvalósításhoz. Amikor Bács Zoltán kancellár úr felhívott, hogy csatlakozzunk az egyesülethez, már készültünk a tokiói olimpiára, de a körülményeink nagyon spártaiak voltak. Lehetőséget biztosított számunkra, hogy azt csinálhassuk, amiért addig is dolgoztunk, mindezt sportolókhoz méltó környezetben tehettük. A kancellár úr és Kovács Marianna ügyvezető asszony akkor bízott bennünk, amikor senkitől nem kaptunk lehetőséget. Remélem, ők is úgy gondolják, hogy éltünk a belénk vetett bizalommal. A jövőbe láttak, mert a lehetőségek hiánya miatt már nagyon közel voltam ahhoz, hogy odébb állok. Ha Bács Zoltán nem ismeri fel a lehetőséget időben, nincs kétszeres felnőtt világbajnok vívója Debrecennek és ki tudja, hogy Ricsi egyáltalán vívna-e még. Utólag kijelenthető, sporttörténelmi tett volt a két vezető döntése.

– Akkor most már csak a DEAC?

– Nagyon sokat jelent számomra ez a klub. Nemcsak számomra, de a tanítványaimnak is fontos a város és az egyetem képviselete. Ezért is vállalom én is, hogy hetente legalább három alkalommal a hajnali vonattal fölutazok Budapestre, hogy a válogatott keretedzés után visszautazva délután már Debrecenben taníthassam a fiatalokat. Sugi és Ricsi is sok túrát vállal, Kónya Csengéről már nem is beszélve, aki Svédország és Magyarország között ingázik a minél jobb eredmények érdekében. Gyakran megkaptam, hogy egyszerűbb lenne, ha Budapestre költöznék, de az én városom Debrecen, az alma materem a Debreceni Egyetem, míg a DEAC az otthonom.

– És most itt készülhet a második olimpiájára.

– Fontos azt tisztázni, hogy az magyar női kardcsapat olimpiai kvalifikációja, nem ér automatikus indulást a csapattagok részére. Három egyéni vívó képviselheti majd a magyar színeket a párizsi versenyen, plusz egy a csapatban. A magyar válogatói rendszer nagyon speciális, hiszen nem számít bele minden verseny, például Battai Sugár limai ezüstérme nulla pontot ér ebben a helyzetben. Ennek ellenére nem állunk rosszul, hiszen Sugi minden csapatversenyen húzóembere tudott lenni a válogatottnak, valamint az is mellette szól, hogy az elmúlt olimpiai ciklusban csak ő tudott egyéni világkupán döntőt vívni és nyerni is. Minden esélye megvan tehát, hogy a tokiói csapatdebütálás után ezúttal egyéniben is vívjon az olimpián. Végső döntés erről májusban, vagy júniusban várható, és miután nekünk nincs beleszólásunk a döntéshozatalba, próbálunk a következő versenyekre és a magunk dolgaira figyelni.

– Ha Sugi bekerül a csapatba, vele tart?

– Ebben sem én döntök. A tokiói olimpia előtt körülbelül két héttel tudtam meg, hogy nem utazhatok. Mire telefonon bárki felhívott volna, már biztos voltam abban, hogy itthon kell maradnom, hiszen az utazók megkapták e-mailben a repülőre szóló dokumentumokat. Aki a listáról lehúzott, nem vállalta fel, hogy a döntését a szemembe mondja, ami a mai napig fáj. A jelenlegi szövetségi kapitány, Boczkó Gábor és a női kardválogatott szövetségi edzője, Gárdos Gábor közölte velem a hírt, őket nagyon sok dolog mellett ezért is respektálom, hiszen nem könnyű egy ilyen döntést elmondani annak, aki egész életét erre a sportra tette fel. Suginak én mondtam el, hogy nem lehetek vele ott Tokióban, ő talán nálam is rosszabbul fogadta az egészet. Nem is csoda, hiszen akkor még alig múlt 17 éves.

– És Párizs?

– Szép város, tele történelmi emlékekkel. Úgy készülök, hogy idén nyáron többször is lesz ott dolgom. Először az olimpián Sugit segítve, majd a paralimpián Ricsivel. Remélem, ezúttal összejön…

– Mire lehet képes Battai Sugár az olimpián? Vannak kimagasló eredményei, de kevésbé jól sikerültek is. Bár az eredményeket figyelve, ez szinte minden vívóról elmondható.

– Óriási a terhelés, most egy hónap alatt három olimpiai kvalifikációs világkupát rendeztek. Egyetlen szezonban tíz fölött van a nemzetközi megmérettetések száma, ahol van egyéni és csapatverseny is. Nem az élsportban élők számára elképzelhetetlen terhelés ez. Egy olyan sportoló, akinek felnőtt egyéni és csapat világkupa érmei vannak, aki kétszeres csapatvilágbajnok, annak reális éremesélye van az olimpián is. Ugyanakkor nem elvárás az érem, hiszen az adott napi forma mellett az is sokat számít, hogy a vívósport bizony nem a huszonévesek játéka. A legjobban gyakran a harmincas éveikre válnak szinte legyőzhetetlenné. Sugi óriási tehetség, sőt több mint tehetség, ezt már többször is bizonyította. Ha minden klappol Párizsban, kellemes meglepetést szerezhet.

– Osváth Ricsiről mit lehet tudni, az ő esetében mikor lesz biztos a kvóta?

– Amikor már lezárul a kvalifikációs szezon, de nem létezik az a matek, amivel lemaradna a paralimpiáról. Ott lesz tőrben és kardban is. Sportoló lévén tudom, hogy az aranyért megy – olyan még nincs neki –, de nem elvárás ez tőle sem. Számtalanszor bizonyított már, hiszen négy paralimpiai érmet gyűjtött eddig.

– Korábban szó esett Kónya Csengéről, Úgy tűnik, egyre biztosabb a helye a juniorválogatottban. Ő is szép jövő előtt áll?

– Most nyert a juniorcsapat tagjaként Európa-bajnokságot, és gőzerővel készül az áprilisi világbajnokságra, Riádba. Remélem, Sugárhoz hasonló sikerek fogják kísérni a pályafutását a jövőben.

– Mivel lenne elégedett az ötkarikás játékok után?

– Battai Sugár és Osváth Richárd is nyert már világbajnokságokat és világkupákat, ami bizonyítja, hogy nemcsak megcsinálhatják, hanem már korábban meg is csinálták. Mi, vívók azt szoktuk mondani, hogy az olimpiára kijutni nehezebb, mint megnyerni azt. És valóban kisebbek a mezőnyök, mint egy vb-n, és ezekkel ellentétben itt minden egy napon dől el. Én annak örülnék, ha mindketten a tudásuknak megfelelően teljesítenének, és élveznék a játékok hangulatát, a versenyt. Ha mindez sikerül, és az a bizonyos nap is összejön, akkor az érem csak hab lesz a tortán.