A DEAC jégkorongcsapatánál dolgozó szakember nemcsak a szezont értékelte, hanem a sokrétű munkájáról is beszélt, emellett visszatért pályafutása kezdetére, az amerikai időszakra, szóba kerültek a DEAC kapusai és a jövőbeli tervek.

A DEAC sikereiben jelentős érdemei vannak Kecskeméti Áronnak, aki igen sokrétű munkát végez a csapatnál. Másodedzői teendői mellett foglalkozik kapusokkal, videóelemzéssel és a szakosztály brandjét igyekszik építeni. A még mindig csak 28 éves szakembernek a jövőre nézve is komoly tervei vannak, folyamatosan képezi magát és próbál tenni azért, hogy minél jobb legyen abban, amit csinál.

– Magasságokat és mélységeket is megéltünk a szezon során, de a lényeg, hogy szép lett a vége.

– Amikor elkezdődik egy szezon, külön kell választani a célokat és az álmokat. Célként idén azt fogalmaztuk meg, hogy legyünk az elődöntőben, a finálé pedig volt az álom. A legjobb négy közé bejutottunk, amivel elégedettek lehetnénk, ám mégis frusztráló, ami történt. Két idegenbeli győzelemmel vezettünk 2-0-ra a Brassó ellen, majd itthon két olyan meccset játszottunk, amelyen vezetést engedtünk ki a kezünkből. Ennek a tudatában bosszantó, hogy nem sikerült bejutnunk, még ha így is elértük a célunkat. A Magyar Kupa is inkább az álom kategóriába tartozott. Nagyszerű, minőségű tornáról volt szó. Döntőbeli ellenfelünk, a Fehérvár nagyobb büdzsével rendelkezik, mégis megcsináltuk, legyőztük őket, köszönhetően a csapat karakterének és annak, hogy a játékosok kihozták magukból azt, ami még bennük volt itt a végén. A siker azonban nem csak a csapat érdeme, hiszen a háttérben is dolgozik egy remek stáb, amelynek tagjai nagyon elhivatottak a jégkoronggal kapcsolatban, és rengeteg munkát fektettek abba, hogy ilyen szezonunk legyen. A játékosok és mi edzők vagyunk a kirakatban, de nagyon sok ember dolgozik még a klub működéséért, sikereiért.

– Amikor gödörben voltunk, és nyolc meccs alatt csak egyszer tudtunk nyerni, a csapat összeszedte magát, elindult fölfelé és meg sem állt az elődöntőig. Mi segített?

– A szezonunk hullámvasút volt. Néha elképesztő teljesítménnyel rukkoltunk elő, máskor pedig fejetlenül belerohantunk a vereségekbe. Ami talán hiányzott, az a kiegyensúlyozottság. Edzőként próbáltuk felrázni a játékosokat, öltözőn belül is megvoltak azok a bizonyos programok, amikkel igyekeztünk visszahozni a pozitív részét az egésznek. Nem volt könnyű, hiszen profi sportolóként eléggé kellemetlen, amikor próbálsz mindent megtenni, hogy minél hamarabb kijöjj a gödörből, de mégsem megy a játék, és egyre több kérdőjelet fogalmazol meg magadban, miért nem sikerülnek úgy a dolgok, ahogy szeretnéd. Erre próbáltunk választ keresni, ezáltal elérni a srácoknál azt, hogy visszanyerjék az önbizalmukat és rájöjjenek arra, hogy az a csapat, amelyik képes volt az első helyre eljutni, ebből a gödörből ki tud mászni.

– Ez az időszak érthetően Hetényi Zolit is megviselte…

– Egy kapusnak sosem egyszerű, hiszen az utolsó sora a védelemnek, és mindig rajta csattan az ostor. Zoli személyében elég szerencsések vagyunk, mert ha egy szót sem beszélnénk, akkor is rendbe tenné magát, annyira profi és maximalista. Tapasztalt játékos, sok meccsel a háta mögött, így a nehéz helyzeteket jól tudja kezelni. Azért érhetően őt is idegesítette a sok vereség, ugyanis egy nagyon motivált emberről van szó, aki mindig nyerni akar. Sokszor szabályosan a vérét adja, hogy győztesen jöjjünk le a pályáról.

– Másik kapusunk, a fiatal Gönczi Lajos egyelőre még nem sok lehetőséghez jut. Ezt hogy kezeli?

– Sok helyen előfordul, hogy két kapusnál rivalizálás alakul ki, de ez náluk nincs így. Sőt, Lajos próbálja ott támogatni csapattársát, ahol csak tudja, és ugyanez igaz fordítva is. Ő az öltözőben is egy nagyon pozitív karakter, aki az alacsony meccsszám ellenére mindig tud mosolyt csalni a srácok arcára. Nagyon jó kohéziót tud alkotni ez a pozitív mentalitás. Hosszútávon kifizetődő, ha van két olyan embered, akik viszont támogatják egymást a munkában, mert ez segíti az előrejutást.

– Te is kapus voltál. Mi vonzott abban, hogy gyakran kétszáz km/h sebességgel zúdulnak feléd a korongok?

– Ez egy vicces történet. Még kicsi voltam és Újpesten hokiztam, amikor karácsonyra kaptam egy baseballkesztyűt, ami nagyon hasonlított a hokikapusok kesztyűjéhez. Nagyon megtetszett, emiatt az egyik edzésen beálltam a kapuba, és ott ragadtam.

– Még fiatal vagy, simán védhetnél, mégis elég korán edzősködésre adtad a fejed.

– Nem akarom úgy beállítani, hogy mekkora tehetség voltam és egy sérülés miatt megszakadt a karrierem, mert ez egyáltalán nem lenne igaz. Egyszerűen nem voltam elég jó, többnyire csak a kispadot koptattam a meccseken. Hamar rájöttem, ez nem az én utam. Megkerestek Zalaegerszegről, hogy legyek ott edző a kicsiknél. Először elutasítottam az ajánlatot, hogy még nem állok kész erre a szakmára, és a gyerekekhez sem értek. Ez a beszélgetés oda-vissza ment, majd megegyeztünk abban, hogy edzőtáborban besegítek. Így is lett, és rájöttem, milyen butaságot mondtam, hiszen ez egy remek munka, és igazából szeretem a gyerekeket. Idővel aztán elkezdtem felnőttekkel is foglalkozni. Az öltözőben próbálok motivátor szerepet betölteni és a fiúknak támaszt adni a nehezebb időkben. Olyan személy vagyok, akinek a játékosok elmondhatják a problémáikat. Szerintem kapusként is jó csapattárs voltam és edzőként is igyekszem az lenni.

– A tengerentúlon is szerencsét próbáltál, 2015-ben az Egyesület Államokba utaztál. Hogy jött ez a lehetőség?

– Szerettem volna új kihívást találni magamnak. Az észak-amerikai vonalban érdeklődtem, mivel nekem az a stílus tetszett. Három csapatnál érdeklődtem, és a WSHL-ben – ami egy junior bajnokság – szereplő Casper Coyotes visszajelzett, egy hónapos próbaszerződést kaptam, amiből három hónap lett, majd két év, amikor pedig a vezetőedző átette székhelyét a Springfield Express csapartához, vele tartottam, és ott még egy idényt eltöltöttem. Kapusedzőként és videóelemzőként dolgoztam mindkét helyen. A harmadik évben, amikor karácsonyra hazajöttem, kaptam a hírt, hogy kint kezd baj lenni a klub körül. Nem mentem vissza, már csak azért sem, mert hívtak a Fradihoz, mivel nem volt kapusedzőjük. Elvállaltam. Éppen egy kilencmeccses nyeretlenségi szériában voltak, és amikor csatlakoztam, pont akkor, az Újpest ellen szakadt meg ez a rossz sorozat.

– A következő idényt viszont már az újonc DEAC-nál kezdted.

– Ez érdekes történet. A Fradi éppen kint edzett a pesterzsébeti pályán, amikor délután kimentem én is egy kicsit dolgozni. Prakab Jancsiéknak (DHK utánpótlás edzője – szerk.) éppen ott volt meccsük, és mondta, hogy lesz a DEAC-nak felnőttcsapata, van-e kedvem csatlakozni. Azt válaszoltam, hogy nincs. Beszélgettünk tovább, és rájöttem, hogy ebből valami jó fog kisülni. Amúgy is klassz részese lenni valaminek, ami most indul.

– Sokrétű munkát végzel itt, másod- és kapusedző vagy, videóelemző és marketinges. Bírod?

– Elég stresszes, nagyon sok időt elvesz, és nem mondom azt, hogy nincsen olyan pillanat, amikor betelik a pohár. Amikor viszont egy ilyen szezon után a magasba emelhettem a kupát, minden nehézséget elfelejtettem. A végén úgy van vele az ember, hogy tényleg megérte a sok munka. Mi még kisebb stábbal dolgozunk, így próbálok mindenhol besegíteni. Összességében hiszem azt, hogy ezek a kis dolgok, amiket próbálok hozzátenni, hosszú távon kifizetődnek.

– A DHK-nál kis kapusokkal is foglalkozol. Velük dolgozni azért más, nem?

– Nagyon szeretek a kicsikkel lenni, mert kikapcsolódást nyújt számomra. Amikor egy nehéz nap után délután lemegyek a gyerekekhez, egy mesevilágba csöppenek. Ők tényleg azért csinálják, mert szeretik, élvezik minden pillanatát. Nagyon hálás feladat velük dolgozni.

– A sokfajta feladat közül mi az, amiben előrelépnél? El tudod például képzelni magad vezetőedzőként?

– Nem mondom azt, hogy nem próbálnám ki, mert úgy gondolom, így is sok felelősséget vállalok magamra, és szerintem ezt a feladatot is el tudnám látni. Nagyon sokat kell még azonban fejlődnöm, illetve tennem annak érdekében, hogy jobb lehessek. Próbálok tanulni, szakemberekkel kommunikálni, valamint érdekel a játékosok visszajelzése, hogy ők mit gondolnak a munkámról, mi az, amit hiányolnak, hiszen a kritikákból lehet tanulni. Az mindenesetre örömmel tölt el, hogy a döntő után rengeteg dicsérő üzenetet kaptam. Sokan látják, mennyit fektetek az edzői karrierembe, és ez nagyon jólesik. Amikor 2018-ban csatlakoztam az akkor alakult DEAC jégkorongszakosztályához, azt gondoltam, ez egy új kezdet. Pont az a legjobb számomra mind a mai napig, hogy ennek a csapatnak a születését megélhettem, létrejöttén ott lehettem. Úgy érzem, ide tartozom.

Nyitrai Daniella