A DEAC jégkorongozója a világbajnokságról hazatérve új célokat szövöget, közben itthon már az egyetemi vizsgáira is készül.

A magyar jégkorong-válogatott hazatért a svédországi és dániai közös rendezésű elit világbajnokról. Nemzeti csapatunk a Herningben zajló csoportmérkőzések során a kazahok ellen győzött 4-2-re és bár a többi mérkőzésen kikapott, sikerült bennmaradni a legjobbak között, amellyel sporttörténelmi tettet hajtott végre. Ennek a sikernek lehetett a részese a DEAC támadója, Mihalik András is, aki a magyar csapat egyik meghatározó játékosa volt, a csehek, valamint a házigazda dánok elleni találkozón egy-egy gólt is szerzett.

– Felemelő lehet egy sporttörténelem részese lenni, te vagy az első debreceni jégkorongozó, aki felnőtt világbajnokságon szerepelt.

– Igen, fantasztikus érzés. Korábban minden interjúban és személyes beszélgetések alkalmával hangsúlyoztam, hogy a válogatottba innen szeretnék bekerülni és a világbajnokságra is a DEAC játékosaként szeretnék először eljutni. Ebben az évben mind a kettő sikerült, úgyhogy megnyugodtam, mert elértem, amit elterveztem. Mostantól új fejezet kezdődik a pályafutásomban. Az a cél, hogy folyamatosan megmaradjak a nemzeti együttesben és egyre könnyebben történjen a keretbe kerülés.

– Nemcsak a vb-re jutással lettél részese egy sporttörténelmi sikernek, hanem azzal is, hogy a magyar férfiválogatott az elitben maradt, ami korábban sosem jött össze. 

– Még nem is nagyon tudtuk felfogni, hogy bennmaradtunk, mert annyi minden történt. Rengeteg utazás, pakolás, több heti cucc elrendezése… Most kezd szépen letisztulni nekem is az itthoni életem, csak most kezdem realizálni a történteket, szóval lehet, hogy egy hét múlva tudom majd rendesen megfogalmazni, amiket átéltünk.

– Milyenek voltak a körülmények?

– Kifogástalanok. Mivel sok volt a csapat, de nagyon kevés a meccseken kívüli jégidő, így az arénától távol, egy másik jégcsarnokban kellett megoldani az edzéseket. Ezért láthattak a szurkolók is a szövetség oldalán sok olyan posztot, hogy buszokkal megyünk edzésekre teljes felszerelésben. A mérkőzések helyszínén pedig nem úgy volt, mint itt Debrecenben, hogy léptünk kettőt és az öltözőből a jégre jutunk. Öt-hat perccel előtte el kellett kezdeni sétálni, hogy odaérjünk a bemelegítésre. Mindez profin megszervezve. A szállásunk egy kis birtokon volt, a pályától negyvenöt percre, mindig utaztunk oda-vissza. Sokan gondolnák, ez milyen megterhelő lehetett, de nem volt az, mert nagyon jó környezetben tölthettük el az időnket, nyugodtan pihenhettünk, senki sem zavart bennünket.

– A világ legjobbjai ellen játszhattatok, amivel vélhetően hasznos tapasztalatokat szereztetek.

– Éreztük, hogy előrébb tartanak, mint mi, viszont tempóban fel tudtuk velük venni a versenyt, ami nekem személy szerint pozitívum. Nyilván ezen a szinten a gyors döntésekhez kell egy rutin, amit az itthoni meccseken vagy edzésen nem tud megszerezni az ember. Ehhez még hozzá kell szokni, de minél több ilyen mérkőzést tudok én is játszani, annál inkább fel tudom venni a ritmust. Már a magyar válogatott felkészülési meccseinek során is megtapasztaltam, hogy egyre jobban ment a játék. Szerintem a nyolc hét alatt, amíg a válogatottal voltam, fejlődtem annyit, mint az egész szezon során. Ez azért van, mert nemzetközi meccseken tudtam pályára lépni, rá voltam kényszerítve a nagyobb sebességre, gyors döntéshozatalokra. Nem kell félrebeszélni, itthon van egy-egy olyan edzés, amikor nem úgy érzi az ember az energiaszintet, de azért egy válogatottban például az én helyzetemben minden foglalkozás döntő fontosságú volt. Nem tudtam, hogy megérem-e a következő napot, következő hetet és igazából nem is volt nagyon idő azon gondolkodni, mi lesz a következő meccsen, vagy mi lesz majd a vb-keretbe való kerülés után. Annak is örültem, ha túléltem egy napot, és ez így ment egészen, amíg ki nem jelölték az utazó keretet. Lelkileg megterhelő volt.

– A világbajnokságig vezető út kemény munkával van kikövezve. Hogy emlékszel vissza a kezdetekre?

– Egy óvodás csoporttársam hokizott, az ő szülei ajánlották az enyéimnek, hogy hozzanak el a Debreceni Hoki Klub egyik edzésére. Ez 2010-ben volt, akkor még fociztam, és egy ideig párhuzamosan csináltam a kettőt. Utána meg kellett hozni a döntést, hogy melyiket választom. Eleinte hezitáltam a kettő között, nem úgy, mint az öcsém, Geri, aki mindig jégkorongos beállítottságú volt. Azért nagyon érdekes visszagondolni, hogy honnan kezdtük ezt az egészet. Emlékszem egy eseményre még gyerekként, Debrecenben valamilyen hokishowt rendeztek, amelyre válogatott játékosok jöttek és lehetőség adódott velük korcsolyázni. Eltelt azóta néhány év, és most ugyanebben a helyzetben vagyok én is. Azt, hogy idáig jutottam, a vb-szereplésemmel tudtam a leginkább viszonozni az egész klubnak és a debreceni hokis közegnek.

– Közben azért nagyon fiatalon megfordultál Kanadában és Finnországban is. Hogy jött ez a lehetőség?

– A szüleink nagyon sok külföldi táborba hordtak minket, amikor kicsik voltunk. Bejártuk Szlovákiát, Csehországot, Németországot, minden évben más-más táborban vehettünk részt. Apukám eléggé beleásta magát az egész hokis kapcsolatrendszerbe. Véletlenül, az egyik beszélgetése során felmerült, hogy lenne egy lehetőség Kanadában próbajátékon részt venni. Tizenöt éves voltam ekkor, és sikerült nekem és a testvéremnek is egy-egy helyet kiharcolni a jövő évi csapatban. Ez száz százalékban szülői támogatással sikerült.

– Megérte?

– Mindenképpen. Egy kérdőjeles sztorinak indult az egész, de az a három év rengeteget adott nekünk. Kint voltak velünk a szülők, tehát nemcsak hokiból állt az életünk, hanem szabadnapokon mentünk kirándulni, felfedeztük az egész környéket, világot láttunk, megtanultunk angolul, úgyhogy igazából így volt teljes az egész.

– Majd 2021-ben visszatértél…

– David Musial volt akkor a DEAC vezetőedzője, és emlékszem, egy szerda reggel – mint az utánpótlásból feljátszó – először vehettem részt a felnőttcsapat edzésén, majd pénteken már Erste Liga-meccsen játszottam. Abban az évben az pont elég volt, hogy mindig ott lehettem a csapatban, megismerkedtem az első keret játékosaival, bekerültem az egész felnőtthokiba, új tapasztalatokat szereztem. Az első DEAC-os évemnek a vége úgy zárult, hogy Magyar Kupát nyertünk, és még játszottam is a döntőben, nagy élmény volt. Aztán úgy éreztem, nem biztos, hogy elég lesz nekem, ha néha jégre léphetek. Jött a miskolci lehetőség egy fiatal csapattal, magyar vezetőedzővel és úgy voltam vele, hogy megpróbálom, de ott nem volt egy sikeres év, és visszatértem 2022-ben, azóta a DEAC-ban játszom.

– Mellette államtudományi szakon végzed a tanulmányaidat.

– Fontosnak tartom a tanulást is. Nyilván most a hoki az első, viszont negyvenévesen már nem lehet magas szinten űzni ezt a sportágat, és akkor lehet fókuszálni a civil életre. Jövőre valószínűleg megszereznem a diplomámat, majd próbálom úgy igazgatni a dolgaimat, hogy a sport mellett megalapozzam azokat a kapcsolatokat, amik majd szükségesek lesznek a civil élet elkezdéséhez, így nem a nulláról indulok. Jégkorongban valószínűleg nem dolgozom majd a játékosléten kívül, hanem inkább ez a vonal, amit tanulok, érdekel a pályafutásom után is. Egyelőre azonban a következő nyolc-tíz év inkább a hokiról szól.

– Tavaly nyár óta folyamatosan edzel, meccseket játszol. Végre jut-e egy kis idő a pihenésre?

– Nagyon hosszú volt így ez a szezon. Eddig a legtovább, amíg én hokiztam egy idényben, március vége volt, ami ezúttal május végéig kitolódott. Most biztosan két hétig nem foglalkozom a jégkoronggal, viszont ezen a héten már vizsgázom, jövő héten pedig minden nap ugyanez vár rám. Június közepén sikerül magam mögött tudni a vizsgaidőszakot, akkor pedig indul a fizikai felkészülés. De nem panaszkodom, szeretem a pörgést, szeretem azt, hogy mindig történik valami, ezért is jó, hogy kiegészíti egymást a hoki és a suli, ez adja az adrenalint.

– Mi az, amit el szeretnél még érni a jégkorongban?

– Voltak kitűzve céljaim, amelyekből az elmúlt néhány hónap alatt elég sok megvalósult. Az egyik a magyar bajnoki döntő volt. Utánpótláskoromban rengetegszer álltam közel ahhoz, hogy bajnoki finálét játsszak, nem jött össze. Most igen. A nemzeti csapatba kerülés vagy az első válogatott meccs is sikerült novemberben. Az első gól, a világbajnokságra utazás szintén. Tehát elég sok mindent ki tudtam pipálni, ezért is mondtam, hogy egy fejezet lezárult. Innentől kezdve meg kell határozni új célokat, mert nincs megállás, zajlik tovább az élet. A pályafutásomat is úgy alakítom majd, hogy mindig a válogatottság szellemében hozom meg a döntéseket. Az osztrákok továbbjutottak a csoportjukból, világbajnoki negyeddöntőt játszanak. Öt éve még ugyanazon a szinten voltak, mint mi. Ez nekünk miért ne sikerülhetne? Így meg merem fogalmazni, hogy pályafutásom végéig jó lenne egy világbajnoki negyeddöntőt játszani. Ez nekem és a magyar hokinak óriási dolog lenne.

Ny.D.