A következő szezonban már nem számíthat a Debreceni Egyetem alakulatának szakmai stábja Hornyák Zoltánra, mivel a rutinos csapatkapitány visszavonult. A csupa szív kézilabdázóval többek között karrierje kezdetéről és a búcsúmeccsről is beszélgettünk.

– Miért döntöttél úgy, hogy befejezed a karriered?

– Szeretnék több időt tölteni a szeretteimmel, ez volt az egyik legfontosabb szempont. Emellett az NB I/B-ben folyamatosan emelkedik a színvonal, én pedig a munka és a család mellett csak heti három edzést tudtam bevállalni, ami nem elég. Az sem mellékes, hogy novemberben már 36 éves leszek, vagyis itt az idő, hogy átadjam a helyem a fiataloknak. Egyébként a szakmai stábbal tavaly nyáron megbeszéltem, hogy a szezon végén visszavonulok.

– Utoljára az Ajka elleni meccsen léptél pályára. Milyen érzések kavarogtak benned?

– Idény közben távolinak tűnt ez a mérkőzés, ám aztán egyre közelebb kerültem hozzá. A búcsú sokkal érzelmesebb lett annál, amire előzetesen számítottam, nem tagadom, hogy megkönnyeztem ezt a pillanatot.

– Nyolc évet húztál le a DEAC-ban. Hogyan tudnád összefoglalni ezt a periódust?

– Pályafutásom legszebb időszaka volt ez, sok szép győzelmet ünnepelhettünk közösen. Különösen szép emlék marad számomra egy Ózd elleni diadal, hiszen ekkor született meg a kisfiam, a srácok pedig ezt a napot egy sikerrel tették még felejthetetlenebbé. Az emberi kapcsolatokat szintén ki kell emelnem, ugyanis rengeteg baráttal gazdagodtam. Nevelőegyesületemet leszámítva a DEAC-ban töltöttem a legtöbb időt, ami megerősíti, hogy kiválóan éreztem magam itt.

– Mit kaptál a kézilabdától?

– Elsőként azt emelném ki, hogy egy közösséghez tartozhattam, amit rendkívül fontosnak tartok. A sportnak köszönhetően megtanultam küzdeni, illetve minden apró részsikernek örültem. Csapatkapitányként próbáltam minél többet beszélgetni a srácokkal, mivel mindenkit meg akartam ismerni. Olyan erényekkel gazdagodtam, amelyeket a munkahelyemen is kamatoztathattam. Korábban már szóba hoztam azt is, hogy a kézilabdának hála sok kiváló embert ismerhettem meg.

– Gyerekként másik sportágat nem is próbáltál ki?

– Nádudvaron a kilencvenes évek elején nem akadt sok választási lehetőség. Az sem mellékes, hogy nálunk a kézilabdának kis túlzással családi hagyománya volt. Korábban nagybátyám volt az edzőm, testvérem, Dóra jelenleg a DVSC-ben játszik, de rajtunk kívül gyakorlatilag az összes unokatestvérem kézilabdázott.

– Örülnél, ha a gyermekeid szintén kézilabdáznának?

– A feleségemmel semmit sem szeretnénk rájuk erőltetni. Annak örülnék, ha valamilyen csapatsportot választanának, mivel azt megtapasztaltam, hogy mennyi pozitív hozadéka van ennek.

– A következő idényben láthatunk majd a DESOK lelátóján?

– Azt nem ígérem meg, hogy minden bajnokin a helyszínen fogok szurkolni a fiúknak, de havonta legalább egy összecsapásra elmegyek. A kézilabda miatt nem volt sok szabadidőm, de most változik a helyzet, ezt pedig ki akarom élvezni. Például ősszel eddig nem igazán tudtunk elutazni, ezúttal erre is lesz lehetőségünk. Azt ki kell emelnem, hogy szüleimnek és feleségemnek, Áginak egyaránt hálás vagyok, ugyanis rengeteg terhet levettek a vállamról. Nekik is nagy szerepük van abban, hogy ilyen szép és hosszú lett a sportkarrierem.

Fotók: Derencsényi István