A klubhűség mára kiveszőben lévő fogalom, bár a cívisváros e téren is kivételt jelent, a debreceniség erősen megmutatkozik a csapatsportokban. Hosszan sorolhatnánk a neveket, akiknek pályafutása egy csapathoz köthető, vagy egy-két kitérő után visszatértek szeretett klubjukhoz. Ezen sportemberek egyike a DEAC egykori játékosa, a megyei csapat edzője, Katona László.

A Katona név mára szinte összenőtt klubunkkal, hiszen rajtad kívül a családod több tagja is magára öltötte a fekete-fehér szerelést….

A Katona családból elsőként kerültem a klubhoz, egészen pontosan 1992-ben, miután újjáalakult a DEAC (1989-tól KLTE-DSE néven szerepelt a csapat a bajnokságban – szerk). Ebben az évben diplomáztam a Debreceni Egyetemen, melynek sportegyesülete akkor még a megyei felnőtt- és ificsapatból állt. Nagyon jó hangulatú és szellemiségű társaság jött össze, a sport és a DEAC szeretete összekovácsolta a csapatot. Két évre rá már a testvérem, Zoltán is fekete-fehér szerelésben rúgta a bőrt, s gyermekeink is ezer szállal kötődtek a klubhoz, szintén az egyetemi csapat játékosai voltak. Tamás ma már Sándor Tobe stábjában tevékenykedik, míg Péter és Zoltán a korábbi DEAC-os játékosokból verbuválódott Légy Erős Sportegyesület játékosai. Hogy tovább folytassam a sort, unokaöcsém is tagja a megyei bajnokságban szereplő gárdának.

Forgassuk vissza évekkel az idő kerekét. Hogyan kerültél kapcsolatba a labdarúgással?

Olyan környezetben nőttem fel Nádudvaron, melyben szinte mindenki focizott, legyen az salakos, vagy betonpálya, éjjel-nappal rúgtuk a lasztit. Kipróbáltam a kézilabdát is, de a labdarúgás volt a nagy szerelem, életre szóló kapcsolat szövődött köztünk. A 70-es, 80-as években sokkal több gyerek focizott, mint manapság, de a képzés meg sem közelítette a mai színvonalat. A grundokon tanultuk a játékot, ott sajátítottunk el cseleket, melyeket ellestünk egymástól. Miután a DEAC-hoz kerültem, 1996-ben megnyertük a megye egyes bajnokságot, de nem engedtek minket elindulni a harmadosztályban, túlságosan amatőröknek tartottak minket. Ezt nehezen tudtuk feldolgozni, több csapattársammal együtt én is eligazoltam, a Kinizsiben folytattam a pályafutásom, ahol később bajnoki címet nyertem. Egy kabai kitérőt követően visszatértem az egyetemi klubhoz, ahol ma már edzőként dolgozom.

Mi irányított az edzői pályára?

Egy csípőprobléma miatt idő előtt abba kellett hagynom az aktív sportot, ha rajtam múlna, még mai is játszanék. Az orvosok azt mondták, lehetetlen, hogy tovább focizzak, de még két évet töltöttem a pályán. Visszavonulásom után sem szerettem volna elszakadni a labdarúgástól és a DEAC-tól, mivel épp nem volt edzője a csapatnak, leültem a kispadra. Idővel megszereztem a megfelelő képesítéseket, jelenleg B-licenccel rendelkezem.

Évek óta a megyei csapatot irányítod. Nem akartad magasabb szinten kipróbálni magad?

Az edzősködés számomra egyfajta hobbi, kikapcsolódás. Vezető beosztásban dolgozom egy banknál, szeretem a munkámat, meg sem fordult a fejemben, hogy főállásban tevékenykedjek a labdarúgásban. Ennek ellenére bízom abban, hogy még sokáig tevékenykedhetek edzőként, mert motivált vagyok, nem gondolok a visszavonulásra. Aki egyszer megszerette ezt a szép sportágat, nem tud leszokni róla, élete végéig elkíséri a labdarúgás iránti rajongás.

A DEAC-ban olyan különleges légkör alakult ki, ami más egyesületeknél nem tapasztalható. Ez minek köszönhető?

Többnyire egyetemet végzett, vagy jelenleg is hallgató fiatalok vannak a klubnál, ami pedig közös bennük, hogy mindenki szereti a sportot, számukra ez egyfajta szenvedély is. Ebből adódhat, hogy összetartó, jó közösségek alakulnak ki, melyet egy laza, oldott hangulat, valamint az egymás iránti tisztelet jellemez, épp úgy, mint egy jó családban.

Ha már a különbözőségről beszélünk, abban is eltértek a többi megyei gárdától, hogy fiókcsapatként mások a feladatok…

Ez valóban így van, egy köztes állomás vagyunk az utánpótlás és az első csapat között, a kis DEAC egy nagyobb egység része. Nem csak a mérkőzésekre készülünk a hétköznapokon, képzés is folyik nálunk, ugyanis a korosztályos gárdákból folyamatosan kerülnek fel fiatalok, akik idővel az első keretbe is bekerülhetnek. A megyei bajnokságban hozzászoknak a felnőtt futball ritmusához, egy lépéssel közelebb kerülve a magasabb osztályhoz.

A feleséged mennyire tolerálja, hogy a munka után nem az otthonod felé veszed az irányt, hanem a futballpálya felé?

Így ismert meg, tudta és elfogadta, hogy bár ez csak egy hobbi, de számomra sokat jelent. Ebből fakadó probléma szerencsére soha nem volt közöttünk, tisztában van vele, milyen kötelezettségekkel jár ez az életforma. Korábban ő is aktívan sportolt, az NB II-ben kosárlabdázott. A sport iránti szeretet az egész családomra jellemző, a gyerekek is elkötelezték magukat mellette.

A munka és a sport mellett, mi az, ami kikapcsol, mivel tudsz feltöltődni?

Szeretek olvasni, nagy ritkán le tudok ülni a televízió elé, megnézek egy-két filmet, de maga a sport, a labdarúgással kapcsolatos elfoglaltság az, ami napi munka mellett felüdülést jelent számomra. Edzések után olykor beülünk a Teniszkébe, ahol a sporttársakkal elbeszélgetünk az élet dolgairól, természetesen leginkább a labdarúgás a téma.

Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik labdarúgók szeretnének lenni?

Nem elég a tehetség, szorgalom és alázat is kell ahhoz, hogy fejlődjenek a gyerekek, s a kitartás is rendkívül fontos, mert nem életkorfüggő, hogy ki mikor érik be. Sajnos nem egyszer láttam már, hogy hiába volt adott a tehetség, hiányzott a kitartás, ezért felhagytak a labdarúgással a fiatalok. Elengedhetetlen, hogy szeressék a sportot, mindig becsülettel küzdjenek, és tegyenek meg mindent a sikerért.