Interjú a DEAC díjugratójával, ifjabb Szabó Gáborral, akire idén nagyon fontos versenyek várnak.

Tavaly februárban jelentette be egyesületünk, hogy a DEAC lovasszakosztállyal bővült. Ennek tagja az ország egyik legeredményesebb díjugratója, ifj. Szabó Gábor is, aki az azóta eltelt időben remek eredményeket ért el, a Hajdú-bihari Napló és a Haon közös szavazásán nem véletlenül lett az Év férfisportolója. Vele beszélgettünk erről a szép sportágról, az elmúlt bő egy év tapasztalatairól, a közelgő versenyekről és az olimpiáról.

– Egy éve lovagolsz a DEAC színeiben. Jó irányt vett ez a kapcsolat?

– Úgy gondolom, nagy előrelépés, hogy egy ekkora egyesület csatlakozott a lovassporthoz. A háttértámogatásnak köszönhetően mi, versenyzők is előrébb tudtunk lépni, amit igyekeztünk szép eredményekkel meghálálni. Szerintem sikerült, hiszen a díjugrató szakág év végi összesített klubranglistáján a második helyen végzett a DEAC.

– A szakosztály megalakulásával kapcsolatban tartott sajtótájékoztatón sok szó esett az elsőszámú lovadról, a nagyreménységű Mezőhegyes Chabaláról. Másfél éve dolgozol vele, azt kaptad tőle, amit vártál?

– Elégedett vagyok, szépen fejlődik, napról napra egyre jobb. Remélem, az igazán nagy szintre is odaér majd. Idén szeretnék vele az Európa-bajnokságra minősülni, és az olimpiai kvalifikációs versenyen – ha lehetőségem lesz a magyar csapatban lovagolni – a legjobb teljesítményt nyújtani.

– Ha már olimpia… Látsz esélyt a kijutásra?

– Próbálunk mindent megtenni, de nagyon nehéz, mivel a különböző nemzetek egyre jobb lovakkal rendelkeznek, ezáltal egyre erősebbek. Az elmúlt két olimpiai minősítőn – nyolc és négy évvel ezelőtt – volt szerencsém részt venni, akkor hajszálon, egy verőhibán múlt, hogy nem jutottunk ki. Szerencse is kell, hiszen egyetlen versenyen, egyetlen napon dől el minden. Idén júliusban, Prágában lesz a kvalifikáció, kétfordulós versenyszámot rendeznek, országonként négy-négy lovassal. Amelyik két nemzet a legkevesebb hibapontot gyűjti, az jut ki az olimpiára.

– Sok más ló is formálódik a kezeid alatt. Van még olyan, amelyik szép jövő előtt áll?

– Több tehetséges, nyolc-kilencéves lovam is van, ami most már a 140-150 centiméteres szintet kezdi el próbálni. Bízom benne, hogy Chabala nyomdokaiba lépnek, és ezáltal folyamatosan ott tudok lenni az élvonalban nemzetközi szinten is.

– Beleszülettél ebbe a világba, hiszen édesapád szintén díjugrató. Adott volt, hogy te is nyeregbe ülsz?

– Gyerekkorom óta a lovak körül forog az életem, nem is próbáltam ki más sportágat. Vállalkozócsaládba születettem, a vállalkozásokban részt vettem, itt is kipróbáltam magam, de összességében a ló mindig az életem része volt és lesz.

– Ennek a sportágnak velejárója, hogy a siker nem csak a lovason múlik…

– Szerintem nincs még egy ilyen sportág, ahol két lénynek összhangban kell lennie egymással. A ló nem tud beszélni, nem tudja elmondani, ha fáj valamije, vagy ha rossz a hangulata. A mi feladatunk, hogy az összes mozdulatát kifigyeljük, kitanuljuk, megpróbáljunk szót érteni vele és képet kapni róla, most vajon milyen kedve van. Nekünk kell menedzselni, odafigyelni a táplálkozására, az erőnlétére. Ha mindent profin összerakunk, akkor bízhatunk benne, hogy a végén lesz egy jó összkép. Elég sokat fejlődött a lovassport, egyre modernebb, már benne van a huszonegyedik századi technika, genetikailag is csúcson jár. Egyre nehezebb versenyt nyerni, mert egyre több a jó ló és egyre több erős anyagi hátterű lovas van. Határ a csillagos ég. Ezzel kell lépést tartanunk, ami nem könnyű.

– A különböző versenyek közege, a sok ember, az ezzel járó zajok bizonyára feszültté teszik a lovat. Ezt hogy tudjátok kezelni?

– A ló a természetben egy menekülő állat. Fél mindentől, ami ismeretlen számára. Tanítani kell, hogy megszokja a versenyközeget, hiszen hiába gyakorlunk itthon sokat, az új inger minden lóra másképpen hat. Ahogy az embernél, úgy a lovaknál is van zseni, makacs és taníthatatlan. Amikor kiválasztunk egy lovat, a viselkedését is nézzük, majd ebből lehet építkezni, képezni, fejleszteni minél magasabb szintre. Az ugrások magasságán kívül fontos a technikai nehézségek elsajátítása: hogyan lovagoljuk, kicsit visszatartsuk, vagy engedjük előre? Századmásodperc alatt hozunk több döntést egy pályalovaglás alatt, és ezt kell megtanulnia a lovasnak és a lónak is.

– Köztudott, hogy nincs olyan lovas, aki ne esett volna már le a lóról. Korábban voltak súlyosabb sérüléseid ebből fakadóan?

– Aki ilyen veszélyes sportágat űz, ezt nem tudja elkerülni. Eltört már mindkét kulcs- és felkarcsontom, bordám repedt, de szerencsére az igazán súlyos sérüléseket elkerültem, és remélem, a jövőben is így lesz.

– Egy nagyobb esés mennyire marad meg a lovasban?

– Embere válogatja. Valaki megijed, valaki soha többet nem ül fel a lóra. Én az évek során megtanultam kezelni. Nem szabad, hogy ez nyomot hagyjon, mert csak így lehet előre lépni.

– Úgy hírlik, nagy projektbe vágtatok bele…

– A saját lovardánk elindítása hatalmas mérföldkő számunkra. Nagy öröm, hogy hamarosan beköltözhetünk, és elkezdhetjük ott a munkát. Egy meglévő, felépített csapatunk van, jó lóállománnyal rendelkezünk. A versenyek mellett a feleségemmel (Szabó-Máriás Sára, szintén a DEAC lovasa – szerk.) gyerekeknek tartunk edzéseket. Bízunk benne, hogy a jövő generációját ki tudjuk nevelni, mert előbb-utóbb övék a világ.

– Év végén mivel lennél elégedett?

– Ahogy említettem, az Európa-bajnokságra szeretnék minősülni, emellett jó lenne Chabalával a magyar bajnoki címért lovagolni. Az olimpia minden sportolónak nagy álma, nem titkolom, nekem is. Jó lenne, ha ez az álom valóra válna.