Interjú a DEAC teniszcsapatának erősségével, Aranyi Ágnessel, aki utánpótlás-játékosként az ország egyik legjobbja volt, ám ő mégsem a sportkarriert választotta.

A DEAC női teniszcsapata történelmi sikert ért el azzal, hogy 2021-ben a legmagasabb osztályban, a Szuperligában indulhatott. A bennmaradás hajszálon múlt, de senki nem volt elkeseredve, hiszen sportolóink hasznos tapasztalattal gazdagodtak, és profikkal is megmérkőzhettek.

A gárda egyik legkiemelkedőbb játékosa, Aranyi Ágnes, aki korábban szinte minden korosztályban vezette az országos ranglistát, ám eljött az idő, amikor döntenie kellett: tenisz vagy tanulás. Utóbbit választotta, ám szeretett sportágáról sem mondott le.

– Mikor vált a tenisz az életed részévé?

– Nyolcévesen kezdtem el teniszezni. A szüleim mindenképpen szerették volna, ha sportolok, és mivel az iskolában pont teniszoktatás zajlott, kipróbáltam, és nagyon megtetszett. Ekkor még nem tudtam, hogy később milyen fontos szerepet játszik majd az életemben. Idővel édesapám észrevette, hogy van hozzá tehetségem, így kerültem a DEAC utánpótláscsapatába, ahol Varga Ákos és Tóth Lajos edzésein vehettem részt.

– Mikor derült ki, hogy igazán tehetséges vagy?

– Tízéves korom környékén kezdtem el nagyobb versenyekre járni, amelyeken az első pár tornagyőzelem nagyon váratlanul ért, de ezek egyre gyakoribbak lettek. Két évvel később nyertem meg először az első országos bajnokságot egyéniben és párosban egyaránt. Bekerültem a válogatottba is, amellyel folyamatosan mentünk az Európa-bajnokságokra és más nemzetközi versenyekre. Tizenhárom éves voltam, amikor kaptam Pesten egy nagyon jó lehetőséget az egyik válogatott társam édesapjától, Kisantal Pétertől, aki egyben edző is volt. Ő ajánlotta fel, hogy készülhetnék Pesten, és el is tudnának szállásolni maguknál. Megtetszett ez a lehetőség, és még abban az évben, szeptemberben bele is vágtam. Az elején nagyon félénk voltam, az első hétvégén szerintem enni se mertem, nehogy zavarjam őket, de később nyilván feloldódtam. Nagyon sokat segítettek, azonnal befogadtak.

– Bizonyára alaposan megváltozott az életed…

– Ebben az időszakban nagyon komolyan edzettem, naponta hat-hét órákat is, de ennek meglett az eredménye. Kirajzolódott előttem, hogy ez lehetne a jövőm, főleg mivel élveztem is. Sok versenyt nyertem, illetve nemzetközi tornákra is rendre elutaztunk a csapattal, és a kiemelkedő Bárdy György díjat is megkaptam teljesítményemért.

– A tanulást össze tudtad egyeztetni a sporttal?

– Magántanuló voltam, majd nyolcadikos koromban válaszút elé érkeztem. Felmerült az a kérdés, hogy milyen gimnáziumba menjek? Csak egy lazába, ami mellett komolyan tudom folytatni a teniszezést, vagy – amire senki sem számított, hogy nálam ez is opció – egy kicsit lejjebb veszem az edzések számát, és egy jó gimnáziumba jelentkezem. Rengeteget gondolkodtam ezen, és a visszatérés vágya is egyre erősödött. Nagyon hiányoztak a szüleim, mivel alig voltam otthon, és hiába megszoktam a budapesti közeget, mégis tizennégy évesen hazahúzott a szívem. Végül a tanulás mellett döntöttem, hazatértem, és felvettek a Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumába, a tenisz pedig háttérbe szorult.

– Ez elég nagy fordulatot volt az életedben.

– Annyira, hogy ki is jelentettem, soha többé nem ragadok teniszütőt. Úgy voltam vele, ha csinálok valamit, akkor csináljam jól, viszont a tanulás mellett magas szinten már nem tudtam volna teniszezni, ráadásul nem akartam távol lenni a családtól, barátoktól. Szóval hirtelen eldöntöttem, hogy vége. Ebben az időszakban keresett meg a DEAC női teniszcsapatának vezetője, Bágyi Kinga, aki invitált, és próbált rábeszélni, játsszak újra. Először határozottan nemet mondtam. Nem is tudom, mit gondoltam, hogy az az ember, aki naponta nyolc órákat sportolt, hogy lesz meg nélküle. Eltelt két-három hónap, és rájöttem, hogy mégis hiányzik a tenisz. Úgy gondoltam, nem halok bele, ha hetente pár alkalommal elmegyek edzeni. A DEAC sportolója lettem, és itt a teniszt nagyon jól össze tudom egyeztetni a sulival.

– Nem bántad meg, hogy nem a profi karriert választottad?

– Én olyan ember vagyok, aki szeret biztosra menni. Hiába ment jól a tenisz, nem volt száz százalékig biztos a jövőm a sportágban. Mindig is nagy vágyam volt, hogy orvos legyek. Ezért is döntöttem a tanulás mellett, és nem bántam meg. Jelenleg harmadéves hallgató vagyok a Debreceni Egyetem Általános Orvosi Karán.

– Így is ki tudsz teljesedni?

– Úgy érzem, hogy igen. Jó csapatunk van, idén a Szuperligában indultunk, és emellett is folyamatosan járunk versenyekre. Az az igazság, hogy ebben a korban, aki profi versenyekre jár, annak ez az élete, és nem feltétlen van mellette iskola. Nekem viszont itt az egyetem, mégis fel tudok készülni a versenyszezonokra, és kellő komolysággal tudom űzni ezt a sportot, még úgy is, ha néha a tanulásra fókuszálok jobban. A teniszben az a jó, hogy ha felmegyek a pályára, nem kószál el a gondolatom, hanem teljesen rá tudok koncentrálni arra, amit csinálok. Számomra a tenisz kikapcsolódásnak számít, és két zárthelyi dolgozat, vagy tanulás között fel tudok vele töltődni.

– Milyen volt idén szeptemberben a legmagasabb osztályban, a Szuperligában szerepelni?

– Történelmi pillanat volt, hiszen Debrecennek előtte nem volt még női Szuperligás teniszcsapata. Az előző szezon kezdetekor nagyon sok meccset és versenyt nyertünk, ekkor döbbentünk rá, hogy lehet esélyünk a feljutásra. Összejött, szóval eredményes szezont hagytunk magunk mögött, annak ellenére, hogy nem sikerült bennmaradni. Azt azért tudni kell, hogy a Szuperligában versenyzők többsége profi, akikkel összekerültünk a csoportmeccsek során. Ennek ellenére jó volt látni, hogy akkora nagy szakadék nincs, valószínűleg ha még többet edzenénk és versenyeznénk, akkor még több esélyünk lett volna, de szerintem nagyon jól helytálltunk. Összességében kiváló lehetőség volt, és láttuk, hogy ott a helyünk nekünk is. Jövőre ez plusz motiváció lesz számunkra, hogy megint fel tudjunk kerülni. A csapat leginkább gimnáziumi tanulókból és egyetemi hallgatókból áll, de vegyes a korosztály. Ettől függetlenül nagyon egy hullámhosszon van mindenki, viccelődünk, és nagyon szeretjük egymást. A hangulat tehát kiváló, az összhang is teljes mértékben megvan, ez is a csapat sikerének titka.

Draskóczi Aliz